17. Fejezet

17. fejezet

Mia

Fordította: Nicky

Korrektúra: Velia

Elképesztő, hogy milyen gyorsan tud a test és az elme felejteni. Amikor néhány héttel ezelőtt felébredtem, hajléktalan voltam, egy medence mellett aludtam, és a gondolattól, hogy egy ember megérint, annyira féltem, hogy hányni tudtam volna. Ma reggel egy kényelmes ágyban ébredtem fel – tökéletes csókokra gondolva. Ez nem tetszik. Nem tetszik, hogy ennyire gyorsan megalkuvóvá váltam. Milyen könnyedén megyek vissza a mintához, mely halálomhoz vezethet.

Ne kényelmesedj el túlságosan, figyelmeztet a belső hangom. Az ujjam keresztülsiklik a rólam és Niklasról készült képen, melyet figyelmeztetésképpen hoztam magammal. Behunyva a szemem, ahogy annak az éjszakának a képei előjönnek, összeomlom. A szüleim. A bál. Niklas. Két hónappal ezelőtt a szüleim meghaltak, és az volt az éjszaka, amikor Niklas és Fiona… vált belőlünk. Hogyan téveszthettem el a figyelmeztető jeleket – nem tudom. Mély levegőt veszek, azonnal hatalmába kerít az az éjszaka.

Alig vártam már ezt az éjszakát az elmúlt négy hónapban, miután az apám úgy döntött, hogy rendez nekem egy bált a 18. születésnapomra. Ez az első igazi dolog, melyet csak miattam tesz. Habár amikor 16 éves voltam, tartottak nekem egy ilyen eseményt, azonban az valójában egy másik vállalkozás átvételét jelentette. De a ma este csak rólam szól. Ez szinte az egyetlen dolog, melyről a szüleim megegyeztek: a kor. Tényleg, a ruhám miatt is veszekedtek. Apám vásárolt nekem egy testhezálló, gyöngyös, szürke, pántnélküli, sellő fazonú ruhát, melyet az anyám szerint gusztustalanul kihangsúlyozta a testemet. Azt mondta, kövérnek látszom és a dekoltázsom undorító. Oda-vissza kiabáltak mindketten majdnem egy órát, míg anyám vissza nem vonult a szobájába, mert be kellett vennie az egyik tablettáját, hogy megnyugodjon. Az apám megnyerte ezt a csatát, és nem is büntette meg anyámat, így – azt hiszem – ez egy lépés a helyes irányba.

A szoba fehér és ezüst, fekete díszítéssel. Szép és varázslatos, minden csillogó. A csillogó fények, melyek megjelennek a ruhámon, illenek a finom porcelánokhoz és kristálytükrökhöz. Csak nekem. A ma este csak rólam szól. Ahogy apám karján belépek a szobába, nem tudom megállítani a mosolyt, mely szétterül az arcomon.

– Köszönöm, apa. Ez olyan, mint egy álom.

– Örülök, hercegnő. – Sohasem hívott hercegnőnek, amelytől még nagyobb mosolyom.

A szoba melege visszatükrözi az érzéseimet.

– És most, ma este ne felejtsd el hová születtél. Te Foss vagy. Úgy kell viselkedned, mint egy tanult hölgynek. Mindent elrendeztem az elvárásaim szerint. Ne csalódjak, Fiona.

Nem tévesztem el a fenyegetést a hangjában, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne süssem le a szemem, vagy ne lapuljak meg. Megcsap örökös csalódásának hideg pofonja, elvonva a melegséget, melyet még pillanatokkal ezelőtt éreztem. Mivel mindenki figyel minket, így feszes testtartással mosolygok, majd azt mondom:

– Természetesen, apa. Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek.

Bólint. Tudja, hogy megteszem. Mindig mindent megteszek. Próbálom őt – sikertelenül – boldoggá tenni őt. Hallom anyám kaján kiáltását apám másik oldalán.

– Úgy néz ki, mint egy kurva ebben a ruhában. Nem kellett volna megemelni a mellét, a haját és a sminkjét így megcsinálni.

– Úgy néz ki, mint egy fiatal nő – morogja apám a fogai között, az állkapcsa összeszorul a téma felelevenítése miatt. – És ha még egy szót szól róla, fogok tenni arról, hogy megbánd.

Anyám elhallgat. Tudja, hogy ez nem pusztán fenyegetés, apám meg is teszi, ha anyám nem fogad szót neki. Lepillantok. Nem hiszem, hogy úgy nézek ki, mint egy kurva. Azt hiszem, gyönyörű vagyok, de anyám szavai letaglóznak. Úgy találom, hogy tartózkodnom kell a ruhám öntudatlan igazgatásától.

– Emeld fel a tekinteted, Fiona. Soha ne nézz le, hacsak nem egy másik emberre pillantasz.

Apám körbevezet a szobában bemutatva mindenkinek, akivel akarta, hogy találkozzam. Ez a bál más volt, mint amikor 16 éves voltam, mert akkor nem találkoztam senki mással, csak apám belső körével. A ma este más. Ma este mindenkivel találkozom. Szenátorok, kongresszusi képviselők, vezérigazgatók – még Texas kormányzója is itt van.

Hirtelen erős kezeket érzek a karomon, ahogy megfordulok, ismerős, kék szempárba nézek. Kék szemek, melyeket nem láttam karácsony óta. Kék szemek, melyekről 16 éves korom óta álmodtam.

– Niklas – mondom mosolyogva, nem tudva megfékezni a pillangók repdesését, melyek ideges izgalommal töltik el a gyomrom. – Nem tudtam, hogy ma este eljössz.

Niklas bennfentesen vigyorog rám, végig néz a ruhámon, mielőtt újra a szemembe néz.

– Nem hagynám ki a szülinapi bálodat. Gyönyörűen nézel ki, kedvesem.

Niklas előrehajol, és megcsókolja az arcom.

Az arcom felmelegszik, ahogy a nyakamon felkúszik a pír.

Rám kacsint, megkerül, majd az apámhoz kezd beszélni.

– Foss úr – szakítja félbe őt magabiztosan, melyet irigylek. Apám a neve hallatán megfordul, és kezet ráznak.

– Niklas, fiam. Jó látni téged. Örülök, hogy itt vagy a mi kis partinkon.

– Köszönöm uram. Ez különleges éjszaka a Foss család számára, és ki nem hagynám. Arra gondoltam, hogy talán lecsaphatnám a kezéről Fionát.

Az apám nem tűnik meglepettnek a nyers kijelentéstől. Rám pillant, majd vissza Niklasra. Aztán mosolyog. Igazi mosollyal. Látszik, hogy elégedett ettől a kijelentéstől. Ezt az ötletet! A szívem szárnyal.

– Természetesen, Niklas. Biztos vagyok benne, hogy Fiona szeretné. Jó dolgokat hallottam a White-beszerzéssel kapcsolatos munkádról.

– Igen, uram. Pontosan úgy ment, ahogy tervezte. Csak hálás vagyok a lehetőségért, hogy az egészet együtt csinálhattuk. Ez óriási siker lehet a Foss Industries számára.

Ez örömmel tölti el az apámat. Kíváncsi vagyok, milyen érzés ez. Bármit megadnék, hogy így nézzen rám.

– Örömmel hallom. És mik a törekvéseid ezen kívül?

Niklas rám néz, ahogy mondja:

– Házasság. Család. A világ átvétele.

Az utolsó szónál rám kacsint, és játékos mosollyal, mely nem éri el a szemét, apám felé fordul. Apám felnevet.

– És azt kérded, hogy lecsaphatod-e a kezemről Fionát?

Niklas bólint, magas és büszke, ahogy közvetlenül apám kemény szemébe néz.

– Teljes mértékben, uram. Fiona hihetetlen, fiatal nő.

– Tetszel, fiam. A világnak több olyan okos gondolkodású üzletemberre van szüksége, mint amilyen te vagy. Fiona szerencsés fiatal nő, hogy felkeltette az érdeklődésedet. – Apám leveszi a kezemet a karjáról és átteszi Niklaséra. – Emlékezz, hogy miről beszéltünk, Fiona.

– Igen, apám.

Alig észrevehetően meghajtom a fejem apám felé, hogy megértettem és az utasítása szerint fogok tenni. Niklas céltudatosan megfogja a kezem, és a karjába fűzi. Elvezet az apámtól a táncparkett felé. A szobában minden ember pillantását magunkon érzem. Niklas tíz évvel idősebb, mint én, de nem bánik velem csecsemőként. Úgy érzem magam vele, mint egy nő: szépnek és különlegesnek. Mint, aki számít.

– Szeretnél velem táncolni, Fiona?

A szempillámon keresztül nézek fel rá. Az arcom forró a figyelmétől. Miatta mindig elpirulok. Még csak beszélnie sem kell.

– Igen, köszönöm.

– Tudod, nem kell velem annyira formálisnak lenned. Voltunk már egymáshoz nagyon közel a két év alatt. Valójában még most is.

Bólintok, mert biztos vagyok benne, hogy az apám figyel minket, és senki sem sejti, hogy milyen közel voltunk Niklasszal a két év alatt. Niklas a karjába vesz, az egyik kezét a derekamra teszi, a másikkal az enyémet tartja, ahogy körbevezet a táncparketten.

– Tudod, hogy mit jelent ez, ugye?

Mosolyogva megrázom a fejem, nem tudok uralkodni az ujjongásomon, hogy táncolhatok vele. Niklas fantasztikus táncos. Mozgása könnyed és hibátlan, kétségtelen, hogy ugyanolyan szintű oktatást kapott, mint én.

– Ez azt jelenti, hogy az enyém vagy, Fiona Foss. Azt jelenti, hogy megjelöltem a területemet, és most nincs senki más ebben a szobában, aki megkaphatna. Soha senki sem kaphat meg téged.

Felpislogok rá.

– Hogy gondolod ezt?

– Mert apád nekem adta a kezed, tudván a szándékaimat. És az enyém az első tánc kitüntetése.

– Ó – félrenézek, zavarba jövök. A gondolat, hogy Niklashoz tartozom, megnevezhetetlen melegséggel tölt el.

– Ez tetszik neked?

– Tetszik nekem? – nevetek, hogy próbáljam elrejteni, hogy mennyire. – Úgy hangzott, mintha egy darab hús lennék. Különben is 28 éves vagy, az apámnak dolgozol. Én nem látom, hogy egy tánc ennyit jelentene.

Kíméletlenül megráz, arra kényszerítve, hogy teljesen rá figyeljek. A szeme megkeményedik, azt hiszem, rémítő, bár hamis mosolya sohasem huny ki. Megrémültem. Talán tartanom kellett volna a számat. Mi van, ha elmondja apámnak a pimaszságom? Nem akarom az ideges Niklast. Ő kedves velem. Az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz. Szeretem őt. Ő nem kritizál engem. Nem pofoz meg. Mellette nem érzem úgy magam, mintha semmi lennék. Azt mondja, szeret, és nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor valaki más mondta volna nekem ezeket a szavakat.

– Az apádnak dolgozom – mondja gúnyos mosollyal, egy pillanatra meglepődőm. – Így tudtam közel kerülni hozzád. Így tudtam kiigazodni a cégében. Nincs más választásom, ha azt akarom, ami az enyém. Az enyémnek kellene lennie, de ő arra késztet, hogy dolgozzak érte. De te, Fiona, nem fogod elérni, hogy dolgozzak érted.

Nem tudom, mit mondhatnék neki. Nem értem, miről beszél, ezért csendben maradok, és mindent megteszek, hogy élvezzem a táncot, mintha nem irányítanának.

– Emlékszel a nyárra, amikor 16 éves lettél?

– Igen – mondom halkan.

– Emlékszel, amikor először megcsókoltalak?

Bólintok, az arcom abban a pillanatban felforrósodik.

– Olyan édes, fiatal és ártatlan voltál. Az egész időt azzal töltöttem, hogy csókoltalak, megérintettelek, tudva, hogy nem mehetek messzebbre veled. Tudva, hogy várnom kell, és türelmesnek lennem, míg teljesen az enyém nem leszel.

– Zavarba hozol, Niklas. Ez az, amit akarsz?

– Nem, Fiona Foss – búgja a nevem, mintha felidézve valami mélyet, sötétet és tiltottat. – Téged kerestelek. Az enyém vagy most már. Az enyém vagy az első csókunk óta, amikor te 16, én pedig 26 voltam. Ezért követeltelek téged. Ma fiatal nő vagy, Fiona, nem gyerek. Belefáradtam abba, hogy titokban, évek óta várjak arra, ami az enyém. Gyűrűt húzok az ujjadra, és mindenünk meglesz. Foss és Vaughn.

– És azt hiszed, hogy egyetértek ezzel? Összeházasodni veled? Mi van, ha ez nem tetszik nekem? – mosolygok, így tudja, hogy nem mondom komolyan. Jobban szeretem Niklast, mint valaha. És, ha elvesz feleségül, elvisz a szüleim házából. El apám kezétől és anyám szavaitól. El az elszigeteltség börtönéből – ki a világba. Lesznek barátaim. A pokolba, egyetemre is mehetek. Lehetne életem. Minden, ami a 18 évem alatt hiányzott.

Kacsint, kicsit szorosabban húz a mellkasára, a tánc és az ígéretei megszédítenek.

– Tudom, hogy te tetszem neked. Minden alkalommal tetszel, amikor látlak. És hagyod minden alkalommal, hogy megcsókoljalak, amikor látlak, beleértve az utolsó alkalmat karácsonykor. – Közelebb hajol a fülemhez, forró lélegzete az érzékeny bőrt csiklandozza, kiráz tőle a hideg. – Szeretnél többet csinálni, mint megcsókolni engem, Fiona?

A lélegzetem elakad.

– Még mindig szűz vagy.

Elfordulok tőle. A fellobbant bennem valamit, amely szétterjed a testemben. A fülembe morog.

– Imádom, hogy vártál rám, kedvesem. Te az enyém vagy, és ma este meg fog történni. Ma este kezdődik a közös életünk. Olyan sokáig akartalak téged. – Nyelvével a fülemet nyalogatja, mire nyöszörögni kezdek. – Értesz engem? Tényleg érted, amit mondok?

– Igen – mondom izgatottan. – Értem Niklas. A tiéd vagyok.

Sohasem akartam mást.

– Gutes Mädchen[1] – dorombolja németül, miközben fel-le simogatja a hátam, ujjaival csiklandozva a fedetlen bőrt hátul a derekamnál. Nem tudom leírni az örömöt, mely felemészt, amikor dicsér. Amikor „jó kislánynak” hív. Örülök neki. Nem akar megbüntetni engem. Azt akarja, hogy az övé legyek. Hogy vigyázzon rám.

Niklas feleségül akar venni.

Ez azt jelenti, hogy szeret engem.

Sohasem voltam ilyen boldog az életemben.

Amikor visszagondolok arra az éjszakára, utálom, amit látok.

Kicsi.

Alázatos.

Naiv.

Elveszett.

Vak.

Ritkán vannak pozitív gondolataim Niklasról vagy a szüleimről: jellemzően apám felemeli a kezét, vagy anyám ördögi szavait hallom. És Niklas? Arra nincsenek szavak, mit tett az az ember velem az évek alatt.

Megdörzsölöm az arcom, és kinézek az ablakon. A nap még mindig magasan van az égen, és elrejtőztem egész nap a szállodában. Jake, a csókjai és a fegyverei. Fegyverek. Még most is érzem a kezemen a szagát. Tényleg képes vagyok lelőni egy másik embert? Lelőni Niklast?

Tőle kaptam az első csókom. Mindenben ő volt nekem az első. De sohasem éreztem a tizedét sem annak Niklassal, melyet akkor érzek, amikor Jake megcsókol vagy megérint engem. Sohasem vesztem el Niklasban úgy, ahogy Jake-ben, amikor egyszerűen csak rám néz.

A 18. születésnapom utáni éjjelen Niklas világossá tette, hogy az övé vagyok. Ezt úgy értem, a barátnője lettem. És a szüleim halála előtt két hónapig így is éreztem. Sok időt töltöttünk együtt. Rendszeresen jött vacsorára a családomhoz. Az apám kinevezte felsővezetőnek – a másodparancsnokává – a halála előtti napon. Három nappal a temetés és a végrendelet felolvasása után, Niklas átvette az irányítást mind a Foss Indrustriesnél, mind az egész világomban. Nem volt választási lehetőségem.

Nem hívnám Niklast édesnek, sohasem volt gyengéd, de a figyelme és ragaszkodása létfontosságúnak tűnt, főleg minden más érzelem hiányában. Olyan, mint felbukni a felszínre, miután túl hosszan voltál a víz alatt. Szükségem volt rá a szüleim halála után, vagyis ő ezt mondta. Elvesztem élettapasztalat nélkül, ő jött, és átvett mindent. Magára vette minden félelmem és aggodalmam, így egy másik zsarnok hajtott az uralma alá – totális ellenőrzés mellett.

Számos intő jelet figyelmen kívül hagytam: olyan sok motívumot és viselkedést, melyek a valódi jellemére utaltak. Az igazság az, hogy féltem, hogy elveszítem őt. Megijedtem, ha összezavarnak azok a dolgok, melyeket bolond módon, figyelmen kívül hagytam, Niklas megszegi az ígéretét, hogy nekem adja a világot. A legjobb esetben is ironikus.

Nem volt semmim: sem pénzem, sem barátaim, sem szerelmem. Csak Niklas üres ígéreteit kaptam.

Abban a pillanatban, ahogy a szüleim meghaltak, gyűrűt húzott az ujjamra. Nem voltak virágok. Nem volt romantika. Nem voltak szerelemes udvarlások, vagy fél térdre ereszkedés. Csak egy lépés voltam a nagy tervében, és elhittem a hazugságait. A kétségbeesés hiszékennyé és hülyévé tett, vagy talán a céltudatossá, ha jobban megnézzük.

A gödör mélyén voltam, és Niklas megetetett mindennel, amit hallani akartam. Ő volt minden, melyet ismertem, és kapaszkodtam belé. Azt mondtam magamnak, hogy szeret engem és én is őt.

Most visszatekintve, nem tudom, hogy szerettem-e vagy sem. Nincs tapasztalatom, ami a szerelmet illeti. Sohasem láttam vagy éreztem azt, de biztos vagyok benne, hogy a poklot idézi. Vágytam rá, de csak ámítottam magam.

Vajon Jake-kel is ezt csinálom?

Nem, nem ezt érzem vele, a kapcsolatunk valódi, s talán ez az, ami a legjobban megijeszt.

Elered a könnyem. Nem tudom megállítani. Sírok, míg el nem apad, és üresnek nem érzem magam. Bemegyek a fürdőszobába, kinyitom a zuhanykabint, és a vizet forróra állítom. A helység bepárásodik, a hangra összpontosítok: a víz csobogására, ahogy a márványra záporozik. Lelassul a légzésem.

Soha többé, mondom magamban. Biztonságban vagyok, ígérem magamnak.

Körülnézve a nagy fürdőszobában, kíváncsi vagyok, hogy ez az érzés valaha elhagy-e.

Gyorsan levetkőzöm, belépek a zuhany alá, és az arcom a víz felé fordítom. Jól vagyok. Otthagytam. Leléptem négy hete, mielőtt az utolsó verésemből felgyógyultam volna, de megtettem. Elloptam a kertész autóját, és elmenekültem. Már négy hete itt voltam, és Niklas nem talált meg. Még három év. Ez minden, amit tennem kell. Három évig tudok menekülni és elrejtőzni. Meg tudom csinálni.

---

[1]Jó kislány (németül) – a ford.