13. Fejezet

13. fejezet

Mia

Fordította: Aemitt

Korrektúra: Velia

Tinédzserként találkoztam Niklasszal. Úgy tört be az életembe, mint a vihar. Mint egy tornádó: mindent elpusztított, ami az útjába került, miközben álcázta pusztító hatalmát kifogástalan modorával, gyönyörű mosolyával és az eszével. Tizenhat voltam, ő pedig huszonhat, de ez nem érdekelt sem engem, sem pedig őt. Apám találta Niklast, mintha neki teremtették volna, hogy végül átvegye a birodalmát. Ennek eredménye az volt, hogy Niklas állandó tartozéka lett az otthonunknak.

Látod, nincs sok ember az életemben. Nagyon kevés: a szobaasszony és a fia, de miután együtt töltöttük az időnket, már nem jöhetett vissza. Addigra a szüleim már kiírattak az iskolából azzal, hogy jobban járok a magántanítóval. Erősen tiltakoztam, de a sírásom süket fülekre talált. Anyám nem akart foglalkozni a tanulmányaimmal, vagy bármi mással, amelyet a szülői felügyelet megkíván, és az apám látványosan megvetett engem.

Emlékszem az utolsó napra, amikor elmentem az iskolába, a napra, amikor apám kivett az iskolából. Ezután már nem volt kapcsolatom korombeli emberekkel. Gyakorlatilag semmi, egészen addig, amíg nem jött Niklas. Nem mintha ő korombeli lett volna.

Anyámhoz sohasem fordulhattam volna. Nem tudtam senkivel sem megbeszélni, ami egy fiatal lányt foglalkoztat.

Saját szobalányom világosított fel a szexről, a menstruációs ciklusról, a tamponról, és hogy a fiúk valójában mit akarnak. De ő a szobalányom volt, és kényelmetlen volt arról kérdezgetni, ami az agyamba lyukat égetett. Az internet sem volt sokkal jobb. Romantikus könyvek? Nos, azok szemetek, reményt adtak. A remény, amelyre egyáltalán nem volt szükségem, és bizonyára nem lett volna szabad belekapaszkodnom. Láttam a fényt, amikor nem volt más, csak a sötétség.

De ez a fény… Istenem, annyira szükségem volt rá.

Niklas fenntartotta az illúziót erről a fényről. Figyelt rám. Mosolygott, flörtölt velem. Olyasmit kaptam tőle, amit a tizenhat évem alatt sohasem tapasztaltam. Azt mondta, szép vagyok. Azt mondta, különleges vagyok, és szeret engem. Azt mondta, egy napon az övé leszek, és megszabadít a magányos életemtől, nekem adja a világot.

Ez volt minden, amelyről fiatalon, naivan fantáziáltam.

Apám sohasem törődött vele, ha az időmet Niklasszal töltöttem. Anyám önmagával volt elfoglalva, nem vett észre semmit, hacsak nem engem kritizált.

Niklas azonnal magára vonta a figyelmemet. Vonzott az a kék szem… Megtalálta az utat hozzám, és többé sohasem engedett el. Tőle kaptam az első mosolyt a tizenhatodik szülinapomon rendezett bálomon, melyet a szüleim üzlettársainak és barátainak adtak. Mikor Niklas átvágott a zsúfolt táncparketten egyenesen felém tartva, gyakorlatilag vibráltam az izgalomtól.

– Akarsz táncolni? – kérdezte, mire hatalmasat mosolyogva bólintottam, ahogy egy naiv tizenéves, aki voltam is. Akcentusa volt. Nem tudtam, milyen, de nem tartott sokáig beazonosítani, hogy német. Az gondoltam, ez volt a legszexibb dolog, amelyet életemben hallottam.

Fogalmam sem volt róla, hogy Niklas ragadozó. Veszélyes férfi, aki olyan dolgokra is képes volt, melyeket a mai napig sem tudok felfogni. Sohasem merült fel bennem, hogy aki így néz ki, ilyen veszélyes lehet. Ez a bélyeg mindig is az olyan kinézetű embereket illette, mint Jake. Jake lényegében hatalmas, komor és titokzatos. És azok a tetoválások… Számomra ő a veszélyes férfi megtestesítője.

Számomra Niklas úgy nézett ki, mint egy angyal: tisztességesen és tökéletesen. Ez is azt mutatja, mekkora baromság a látszat. Mert itt vagyok a Turner Grand Hotel legfelső emeletén, Jake több millió dolláros lakosztályában. A sötét ördögöm, aki inkább egy sötét lovagot testesít meg. Büntető helyett megmentő. Majdnem, mint Batman. Gyönyörű szuperhős fájdalmas titokkal, melyeket próbál palástolni. Lágyan és könnyedén megcsókolt, olyan gyengéden, amelyet valaha tapasztaltam, és most reggelit készít nekem, míg próbálom megfékezni a mindent elsöprő szorongásom a fürdőszobában.

Hol volt ez a szorongás, amikor szükségem lett volna rá sok évvel ezelőtt? Nem létezett. Csak egy szép arcot, csodálatos mosolyt és azt a kék szemet láttam; nem volt kiút, ez volt a végzetem: pillanatok alatt levett a lábamról. Ennyi volt – belezúgtam. Ahogy Niklas ölelt, amikor táncoltunk… Mindent megtettem volna, amit kér tőlem.

Nem próbált aznap éjjel megcsókolni. Tizenhat voltam, ő huszonhat, és minden szem ránk szegeződött. A keze sohasem kalandozott a láthatatlan vonal alá a testemen. Sohasem azt kérte tőlem, amit készségesen adni akartam neki. Csak a telefonszámomra volt szüksége, melyet szíves-örömest adtam meg neki, és megígérte, felhív. A szívem megszakadt. Azt gondoltam, nem fog felhívni, mivel a könyvekben, a tini filmekben a fiúk mindig ezt mondták, de sohasem tették meg, igaz?

Ez volt az első helytelen feltételezésem róla. Mert Niklas Vaughn férfi volt, és felhívott, sőt már aznap éjjel. Órákat töltöttem a fürdőszobámban vele beszélgetve. Azon az éjjelen szerelmes lettem belé a magam kamaszos módján.

Két év múlva a szüleim repülőgép-szerencsétlenségben meghaltak, és minden megváltozott közöttünk. Tizennyolc éves voltam, és többé már nem kellett rejtegetnie a világ elől. Beköltözött a szüleim házába, az apám üzletébe és az ágyamba – majd elvett mindent.

Eleinte megkönnyebbülés volt. Elveszett voltam egy eltűnt világban, és fogalmam sem volt arról, hogy merre van fent és le, mikor van nappal, mikor éjszaka. Mindez… túl sok volt, különösen egy védett, elhanyagolt és részben megtört lánynak, aki titokban gyűlölte a szüleit és a világot, mert rákényszerítették, hogy éljen.

Ez a megkönnyebbülés azonban nem tartott sokáig.

Nem vesztettem el önmagam teljesen, amíg a gyűrű az ujjamra nem került.

Nem járhattam sem egyetemre, sem dolgozni. Nem volt saját pénzem, sőt örökségem sem, Niklas mindent elvett. Nem vitatkoztam vele. Gondoskodott róla. Nem lehetett saját számítógépem és figyeltette a mobilom. Nem engedte, hogy elhagyjam a házat kivéve, ha velem volt. Rosszabb volt, mint amikor a szüleim még éltek, mert – bár apám időről időre megütött, általában nem kedvelt és semmibe vett – sohasem voltak olyan kegyetlenek, mint Niklas.

Rab voltam, fizikailag, anyagilag és mentálisan. Tudtam, hogy milyen mélyen voltam benne, és fogalmam sem volt, hogy fogok ebből kimászni. Senki sem gondolt arra, hogy belőlük is válhat áldozat. Csapdába eshetnek egy erőszakos férfi mellett, és napi rendszerességgel retteghetnek az életükért. Könnyű ítélkezni felettem. Csak azt látják, amit a külvilágnak látnia kell, de belülről minden teljesen más. Belülről olyan nyers és tompa a félelem, hogy minden nap minden percében iszonyatosan elővigyázatos vagyok. Folytonosan megkérdőjelezek minden döntést, akár fontos, akár nem. Az örökös pánik mindent felemészt. Mert egy rossz mozdulat, és az életed szó szerint veszélybe kerül.

Azok a verések. Csak visszagondolok arra, és végigfut a hátamon a borzongás. Niklas brutális volt – én tehetetlen. Egyszer el akartam hagyni, mire összevert engem, hajszál híján agyonvert, és amikor magamhoz tértem, félreérthetetlenül közölte velem, ha még egyszer megpróbálom, akkor megöl. Mert kisajátított magának, örökre az övé voltam, míg a hálál el nem választ.

Hittem neki.

Ez visszatérít Jake-hez, ahhoz a csókhoz, Brenthez és kibaszott Vegashoz.

Nem haltam meg. Csak a szüleim. Ezért is kellene lelépni ebből a fürdőszobából, visszaszállni abba a liftbe és távozni. Kivéve, hogy egyedül nem tudom megcsinálni. Jake az egyetlen, aki nekem adhatta a hotelszobát. Tudom. Nincs senki más, aki lehetett volna. Brent learatta volna a babérokat. De Jake miért tette volna? Különösen egy olyan nőnek, mint én. Szexért? Lehetséges. Nem tudok másra következtetni.

Akkor miért nem mondja meg, mit tett?

Miért nem dobja be a hős-kártyát és nézi, ahogy szétrakom a lábam?

Névtelenül tette, holott tudom, itt sokkal több van, amit nem mond el, azt is tudom, egyik sem gonosz. Mindenben Niklas ellentéte. Legalább is remélem. Mert látom a fényt, amikor a sötét szemébe nézek. És ez a fény igazi. Ez nemcsak látszat. Látom az alagút végét, melybe belekerültem. Ez önzés? Kétségtelen. A kétségbeesés megalkuváshoz vezet. Nem kellene ezt a férfit belekevernem a ronda világomba.

Nem is fogom. Reggelizni fogok és napfelkeltét nézni vele.

Aztán lemegyek a földszintre, a szobámba, és kialszom az érzelmi másnaposságot, melyet Jake kétségtelenül hagy nekem. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem hiszek a bizalomban. Ez nagyon is igaz. De szeretném azt hinni, hogy Jake valami jobb lehetne.

Vizet locsolok az arcomra, eltávolítom a maradék szempillafestéket, ami a sírás után még megmaradt, és bámulom magam a tükörben. A fáradság minden, amit látok.

Elhagytam Niklast. Azóta megpróbálok erős lenni. Bátor. Nyugodt. Laza. De néha nem is tudom, ki vagyok valójában a sok réteg csiszolt tisztelettudat és a tökéletes lány maszkja alatt. Szükségem van arra, hogy megtaláljam magam, kiderítsem, hogy ki akarok lenni, és hogyan juthatok el addig. Próbálkozom. Talán ez a reggeli egy lépés ebbe az irányába.
 Kijövök a fürdőszobából, követem a szalonna illatát, amíg visszatalálok a csúcsszuper konyhába. Nem szólok semmit, ahogy megközelítem Jake-et. Csak állok ott és nézem, hogy könnyed, magabiztos ember módjára mozog, mint aki tudja, mit csinál. Adni fogok a „fogalmam sincs” vezetéknevű Jake-nek egy esélyt. Ez biztosan váratlanul éri.

Észreveszi, hogy nézem őt, és vigyorogva megkerüli a hatalmas konyhaszigetet, amíg már közvetlenül mellettem magasodik.

– Szia – köszön halkan, keze megérinti a vállamat.

Elfordulok, és a keze visszahullik a teste mellé. Nem tudom kezelni az érintését. Védtelenül hagy. Mint azon az éjjelen a fürdőszobában, amikor ellátta a kezem. Beleveszek a kedves érintésbe. A gyengéd kezekbe, a tökéletes szavakba és a vágyakozó pillantásába. Beleveszek az egészbe, olyan, mint leugrani egy szikláról: az esés gyors és kemény, ahogy a háborgó tenger hullámai közé becsapódom.

– Jól vagy?

– Jó illata van – mondom inkább, mire a férfi lefagy egy pillanatra.

– Örömmel hallom – kacsint rám. – Leülnél, Napsugár, minden készen van.

Napsugár. Ismét ezen a néven hív. Mi ez? Valami könnyű, világos és meleg?

– Két évig szolgáltam a hadseregben – mondja, ahogy továbbra is a reggelinket készíti mosolyogva, mire kiszorul az összes levegő a tüdőmből. Megállok mozdulat közben, ahogy leülnék a székre.

Hozzám beszél.

– Igen – mondja felismerhetetlen tekintettel rám pillantva. – Vállon lőttek Afganisztánban és leszereltek. Ezután a MIT-re[1] jártam, aztán a Whartonra. Nem tudtam, mi mást tehetnék, miután leszereltem, így eleget tettem apám kérésének. Miután lediplomáztam, csaposként és felszolgálóként töketlenkedtem New Yorkban. Ez nem volt rossz időtöltés, és átkozottul boldogan csináltam, de aztán meghalt az apám.

A seggemet a székre teszem, mert ha nem, hanyatt esnék. Jake felhalmozza a tányéromra a nagy adag rántottát, néhány szelet, nagyon ropogós szalonnával és vajas pirítóssal. És a kávé. Hatalmas, fehér kávés bögrét ad, ujjamat az edény fülére kulcsolom, és látom, hogy az üres, rajta a felirattal: „Maratont csinálok (a Netflixen)”. Nevetés tör fel belőlem, mely úgy hagyja el a számat, ahogy leolvasom a feliratot, ismét rám kacsint, mintha egyszerű és veszélytelen lenne.

Beleharapok az alsó ajkamba, mosolyomat próbálva elrejteni, és veszek egy falatot a szép sárga, lágy rántottából. Tud főzni a pasi. És annyira jól néz ki, hogy az már tisztességtelen. Szeretek reggelente vele futni. És amikor rám mosolyog azokkal a gödröcskéivel az arcán, a gyomrom megremeg az izgalomtól és az idegességtől. Olyan puha, mint az olvasztott vaj.

Ez semmi jót nem jelent számomra és a tervemnek, hogy sohasem nézek vissza.

– Szerettem a MIT-et – folytatja a hallgatásom ellenére is. – A suliban nagyon jó voltam, és az egyetem csak móka volt, tudod? – Bárcsak tudnám. – Még akkor is, ha egy kicsit idősebb is voltam, mint a többi kölyök. A végtelen bulik és az őrült, de okos srácok, akik mind azt hitték, meg fogják váltani a világot. Sohasem akartam, hogy véget érjen.

Utálom, hogy ezeket a dolgokat mondja. Nem bírom, hogy ezt csinálja. Nem akarok tudni Jake-ről. Nem akarok többet tudni róla, mint amit már úgyis tudok. Ne engedd, hogy kötődjek hozzád, Jake.

– Rövid ideig az volt az elképzelésem, hogy gépészmérnök leszek, de nem ez volt az utam. A Wharton tette boldoggá az apámat, amikor még nem volt tervem a jövőmről az érettségi után. Nem szerette, hogy felszolgáltam, hogy motoroztam. Nem szeretett semmit, akármit csináltam. Üzlet suliba mentem, és minden istenverte percét utáltam.

Bekap egy falat tojást, a pult másik oldalának támaszkodva eszik, majd egy bögre kávéval öblíti le a falatot. A bögrén „Accio Kávé” felirat áll egy pálcával mellette. Ki a fenének van Harry Potter-es bögréje? Ezen annyira vigyorgok, hogy már fáj az arcom.

– Miért mondod el mindezt nekem?

Hanyagul vállat von, de semmi sem véletlen ebben a pillanatban vagy a beszélgetésben, és nyilvánvalóan ezt ő is tudja. Minden, amit most csinál velem, szándékos.

– Mert remélem, ha elmondom magamról az igazat, akkor te is megbízol majd bennem. És adsz valamit cserébe.

Megrázom a fejem.

– Majd lassan haladunk – mosolyog, belekortyol kávéjába, hogy elrejtse a töprengését, már ha ez látszik rajta.

– Sokat tanultam a Whartonon – folytatja, miközben halk zaj kíséretében visszateszi a bögréjét a kőpultra. – Amint lediplomáztam, visszamentem, a pokolba is, ugyanazt csináltam, mint előtte. Aztán meghalt az apám.

Nagyot nyelek, úgy érzem, mintha az étel fojtogatna, kávéval kell eltüntetnem a torokszorító érzést. Az én szüleim is meghaltak, azt kívántam, bárcsak vártak volna addig, amíg nem leszek huszonöt éves. Nagyon szarul hangzik, de igaz. Utáltam a szüleimet. Nem voltak jó emberek, de halálukkal a dolgok csak még rosszabbak lettek.

– Amint meghalt – folytatja, mintha tudatában lenne a belső harcomnak –, rájöttem, hogy az életem már sohasem lesz ugyanolyan. Mindenről, amiről azt gondoltam, megúszhatom… nem sikerült. Örültem, hogy figyeltem az üzleti iskolában, mert végül szükségem lett rá.

– Tiéd ez a hely, ugye? – vádolom meg félbeszakítva őt. – A hotel, ezért van az összes ilyen munkád, és ezért adtad nekem a szobámat.

Mosolyog, sötét szeme csillog, miközben szétvágja a szalonnát.

– Azt sem tudom, miről beszélsz, Napsugár. De baszottul aranyos vagy.

– Mi a vezetékneved?

Nevet.

– Ha megmondom a nevem, te is elmondod az igazi neved?

Elsápadok, a villám kicsúszik a kezemből, csörömpölve esik a tányéromba.

– Nem tehetem.

Nem is tagadom, hogy álnevet használok. Jake tudja. Nem volt kérdéses számára, látom az arckifejezésén, hallom a hangján.

– Persze, hogy megteheted. Nekem mindent elmondhatsz.

Megrázom a fejem, kezem remeg, az ölembe ejtem azt, hogy ne lássa.

– Harris – mondja, aztán felsóhajt, leteszi a villáját, és a hajába túr. Szeme találkozik az enyémmel egy dacos pillantással.

– Harris… Turner.

Bólintok. Turner. Turner Szálloda, Turner Palace és minden, ami Turner Vegasban. Turner Hotelek. Nemzetközileg ismert, vendéglátóipari cégbirodalom. Jake Harris Turner adta nekem a szállodai lakosztályt. Enni adott nekem, felvett az út szélén, tartott a karjaiban a földszinten, amíg ki voltam borulva, és készített nekem egy istenverte rántottát. Kávét iszik hatásvadász bögrékből, és megmondta az igazi nevét.

Megmondta az igazi nevét, habár egyáltalán nem volt rá szükség, és ahogy tudom, senki sem tudja azt. Sohasem hallottam még senkitől, hogy Jake a hotel tulajdonosa. A tulajdonos, aki dolgozik csaposként, pincérként, és bármi mást megcsinál, ahogy említette.

Bízom benne. Istenemre, bízom. Bízom ebben a férfiban, és a szívem megtelik ezzel a bizalommal.

De Jake Harris Turner sokat veszíthet.

Sohasem jöttem volna fel ide. Sohasem kellett volna hagynom, hogy ilyen messzire jussak. Ha bátor lettem volna, továbblépnék. Felvenném a cuccaim és továbbállnék. De én rettegek az autóbusz- és a vonatállomásoktól. A repterek kizárva és nincs annyim, hogy vegyek egy új autót. Itt ragadtam, arra várva, hogy Niklas rám találjon, ha még nem tette meg. Brent az adum.

Mi fog történni Jake-kel, ha ez megtörténik, ha megengedem, hogy folytatódjon, bármi is legyen ez?

Bekap egy újabb falatot a kajájából figyelve szenvedésem, állával a tányérom felé bök.

– Egyél – sürget. – A nap egy órán belül felkel, és mielőtt ez megtörténne, szeretnék neked valamit mutatni.

Eszem. De csak azért, mert nincs más választásom. Tudom, mennem kell, de azon kapom magam, hogy folytatom a reggelit vele, ameddig csak tudom. Bárcsak ne kedvelnélek ennyire, Jake.

Amikor végzek az evéssel, megiszom a fantasztikus kávét, megfogja a kezem, majd kinyílik egy láthatatlan ajtó a falat alkotó, két hosszú üvegpanel között.

A kora hajnali levegő hűvös, de nem hideg, és lábam saját akaratából az erkély szélére visz. Nem gondoltam volna, hogy Vegasban vannak erkélyek, mármint az öngyilkossági rátát tekintve, de ez a hely csupa teraszból áll. Virrad már. Keletre nézünk, és látom a felkelő napot a messzi a távolban.

Jake a karját körém fonja, mellkasára von, álla a vállamon nyugszik, az arcunk szinte összeér. Nem tudok segíteni rajta, de elhátrálok, elhúzódom az érintése és az általa nyújtott kényelem elől. Ez nyugtalanító, mert csodálatos. Nem mond semmit, de el sem enged. Csak ölel szorosabban, amíg végül a testem ellazul a karjaiban. Biztonságban vagyok vele, ez az, melyet az ölelése mond. Az ajánlat olyan csábító. De vajon mennyi az ára?

– Ez a kedvenc napszakom – suttogja a csendes sötétségbe. Magasan vagyunk az utcaszinthez képest, így nem hallok semmit az alattunk lévő őrületből. A fények az utcán – úgy tűnik – csak kihangsúlyozzák a hajnal közeledtét. – A naplemente látványos, de ez a napfelkelte megadja az alaphangulatot, nem gondolod?

– De – értek egyet, habár teljesen kiégett és érzelmileg túlterhelt vagyok.

Annak ellenére, hogy azt terveztem, ma reggel meglátogatom Maddoxot, fogalmam sincs, hogyan fogom ezt kivitelezni alvás nélkül. Le kéne mondanom és holnap menni a mai nap helyett. Megfogadtam Maddox tanácsát. Fegyvert veszek. Illegálisan. Nevadában nem olyan szigorúak a törvények, de azért vannak. Ha elmegyek egy tisztességes kereskedőhöz, meg kell adnom az adataimat és valódi engedélyt csináltatni. Egyik sem jöhetett számításba.

Beszerzek egy Ruger LC9-et. Kicsi, jól elrejthető, nagyon könnyű lőni vele, mondta az a férfi, aki eladta nekem. De ő nem tart órákat, és nem engedte meg, hogy visszamenjek hozzá gyakorolni. Legális helyre kell mennem. Ez egy dolog, órákat venni egy tanárnál – az egészen más. Ez egyszerűen lehetetlen.

– Tudsz egyáltalán valamit a fegyverekről? – kérdezem Jake-et, a szívem gyorsabban ver, ahogy a szavaim ott lebegnek a kora hajnali levegőben.

– Fegyverek? – megfordít a karjában, rám pillant, pillantásában vihar előtti csendet látok.

– Igen, fegyvereket.

– Miért kérdezed? – arckifejezése megfontolttá, a testtartása merevvé válik.

Sóhajtok. Talán rossz ötlet volt. De úgy érzem, segítségre van szükségem, és Maddox világossá tette, hogy ebben nem segít.

– Mert mindig is meg szerettem volna tanulni lőni, s gondoltam… – elhallgatok, felismerve, hogy ez milyen hihetetlenül hangzik.

– Igen – feleli gyorsan. – Tudok egyet, s mást a fegyverekről.

Felpillantok, sokkal jobban összpontosít rám, mint eddig valaha is.

– Megtanítanál, hogyan kell lőni? – kérdeztem megtörten.

– Csak ha megmondod, miért.

Tudnom kellett volna.

– El kell mondanod az igazat. Nem mondom el senkinek – a keze végigsimítja az arcomat, és látom a szemében: azt mondja, amit gondol. Nincs ütés, nincs hazugság, csak brutális őszinteség. Mélyen megsebez. Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi időben láttam-e ezt egy férfi arcán.

– Nem biztos, hogy ezt megtehetem. Akarom. Nem tudom miért, de el akarom neked mondani. De valójában meg akarlak védeni téged, Jake Harris Turner. Nem mélyebbre rántani a világomba – könyörgök neki. Mert, ha csak egy kicsit is meglök, megadom magam. Annyira kétségbeesetten vágyom a kapcsolatra vele. Valami igazira.

– Megtanítalak, hogyan kell lőni – mondja fojtott hangon. – Nem kell elmondanod, miért. Segíteni fogok neked.

A megkönnyebbülés, a forróság végigszáguld az ereimben, úgy üdvözlöm, akár a kábítószert.

– Köszönöm.

Szorosabban ölel, megcsókolja az arcom, és nézzük a napfelkeltét teljes pompájában. Megcsodáljuk a különböző árnyalatú rózsaszínt, lilát és aranyat. Megérezzük a pillanat mulandóságát.

Ahogy a nap már az égen ragyog, megfordulok a karjában, és megcsókolom. Kell nekem. Ez egy köszönöm. Mivel sikerült a lehetetlen. Vele biztonságban éreztem magam. Még ha csak tizenöt percig tartott is, amíg a nap felkelt. Nyelvét a számba dugja, az egyik keze a gerincemen végigsimítva a fenekem felé halad, míg a másik kezével a hajamba túr. Csendes nyögései a torkán akad, ahogy önfeledten csókolózunk.

– Maradj – suttogja az ajkamba, én csak annyit mondok:

– Muszáj mennem – Pislogok a sötét mélységekbe.

– Ezt kell tenned?

– Igen.

– Velem vacsorázol?

Megrázom a fejem. Bárcsak ez a fantázia valóra válhatna, de a valóság napvilágnál mindig megtalál.

---

[1]Massachusetts Institute of Technology.