14. Fejezet

14. fejezet

Mia

Fordította: Aemitt

Korrektúra: Velia

– El akarsz futni előlem? – kötekedem félig-meddig. Ma Jake szétrúgja a seggem. A napkelte valamit megváltoztatott közöttünk. Nem, mindent megváltoztatott. Legalábbis ez járt a fejemben. A napkelte három nappal ezelőtt volt, és azóta minden nap együtt futunk. Jake továbbra is szorgalmazza a reggelit, a vacsorát és néha az ebédet, én pedig megakadályozom azt. Mondtam neki, jobb, ha nem üldöz. Nem mondtam el az okát, de azt gondolom, tudja. Nem feltétlenül az egészet, de körvonalazódik benne. Okos fickó, és elég könnyen összerakja a mozaikot. Vonzódom hozzá. Biztonságban érzem magam vele, és ami még rosszabb, kezd hiányozni, ha nem vagyok vele. Gondolom, ez mind a csókolózásnak köszönhető. Olyan a csókja, mintha egy hullámvasúton ülnék. Gyors, izgalmas és eléggé hepehupás, tele fordulattal, ami elég ahhoz, hogy teljesen elszédítsen.

Kuncog, és lassítja lépteit, hogy utolérjem. Kezemért nyúl, szorosan megragadja, mielőtt izzadt mellkasára von, megcsókol, mintha megszüntetné minden szemernyi nőies kétségemet, amim volt.

– El szeretnélek vinni valahova ma.

Megrázom a fejem. Ötletem sincs, miért folytatom tovább vele, de megteszem.

– Meg akarlak tanítani lőni.

Ó. Erre nem számítottam.

– Most? – hitetlenkedem. Nem tudom elképzelni, hogy ebben az órában nyitva van bármelyik lőtér.

– Igen, most – rám vigyorog, és én imádom, hogy ilyen nagyszerű.

– Tudok egy tökéletes helyet.

– Le kéne zuhanyoznom.

Gonosz vigyort villant.

– Nem veled, rossz fiú.

– Tudom, hát ez roppant szomorú, mert meghalok, hogy meztelenül és vizesen lássalak.

– Durva vagy.

– Csak miattad. Most siess. Csak az időnket vesztegetjük.

– Te vagy az, aki itt áll.

Bólint, ahogy engem figyel visszafogott vággyal.

– Nem tehetek róla, már csak attól, hogy nézlek, kőkemény leszek.

Elpirulok, mintha még életemben nem pirultam volna, és elfordítom az arcomat. Jézus. Kapkodva veszem a levegőt, zihálok és ez nem a futástól van. A fejem maga felé fordítja, megcsókol, szorosan hozzám simul, mintha be kellene bizonyítania az igazát. És igen, kemény, mindenhol.

– Meg akarlak tanítani lőni.

– Rendben. Megtaníthatsz. Nincs több könyörgés, habár, Mr. Turner, ez szánalmas – rám vigyorog.

– Többször akarlak csókolni.

– Tudom.

– Többet akarok egy csóknál.

Vigyorgok, a forróság olyan helyeken is elönt, amit szégyellek bevallani.

– Tudom.

– Ez Las Vegas. Kétlem, hogy egyáltalán bajban lennénk, ha a hotelen kívül, itt, az utca közepén megdugnálak.

– Talán nem, de ez nem azt jelenti, hogy megengedném.

Morog, mint az ősember, nyelvét végigjártatja a számban, ahogy megízlel, miközben hátra dönt. Jézusom, ez a férfi tényleg tud csókolni.

– Menjünk be, mielőtt elvesztem az eszem ennél is jobban.

Bemegyünk a szállodába a liftek felé, és még mindig úgy tesz, mintha fogalma sem lenne a szállodai szobámról. Valahányszor megemlítem, azt mondja, bolond vagyok. Megnyomom a gombot, és amikor kinyílik, kilépek onnan.

– Találkozunk fél óra múlva a földszinten.

– Visszavonom – kiabál rám, amikor az ajtók bezárulnának. Az ajtók közé dugja a karjait, így a hangos pittyenés visszazökkent.

– Mi van? – kérdezem, teljesen összezavarodva. Most nem akar lőni vinni?

– Nem tudok a barátod vagy bármi szar lenni, amit mondtál.

– Miért? – a számba harapok, keményen próbálkozom, hogy elrejtsem a mosolyom.

Szeme felragyog, ahogy megérti reakciómat, majd beképzelt vigyorra húzza száját. Nem tudok eleget kapni a játékos vagy rossz Jake-ből. Olyan, mint a személyes kriptonitom.

– Nos, egyrészt elképzeltelek meztelenül ebben a liftben.

– Én nem – forgatom a szemem.

A mosolyog, azzal a fajta mosollyal, amelytől össze kell szorítanom a combjaimat, mert kétségbeesetten vágyom egy kis dörzsölésre a legintimebb helyeken.

– Tudom, de elképzelem a meztelen, hosszú lábaidat a derekam körül és a kemény farkamat pedig benned. – Kifújom a levegőt. – Ez az egyik, amely nem a barátságot jelöli: azt, hogy elképzeled a másikat meztelenül, miközben addig dugod, míg elélveznek, és mivel tudom, te is erről fantáziálsz, úgy gondolom, lőttek ennek a barátság-dolognak.

– Nagyon mocskos a szád.

Vigyorog.

– Tapasztalnod kellene, hogy dugok.

Megrázom a fejem, a hátam mögött összekulcsolom a kezem, és megfogom a felvonó falának peremét. Ha nem fogom vissza magam vele kapcsolatban, ebben a pillanatban megtesszük, amelyről fantáziálunk. Nyelek. Torkomat köszörülöm.

– Melyek az egyéb okok? Mert, ha már nem vagyunk barátok, már nem vadászol rám futás közben, és kijuthatsz a liftemből – megemelem a szemöldököm. Nem riasztotta vissza, bekormányozta magát a lift ajtajába, így az ajtó nem tud becsukódni. – Azt gondolom, lehet, hogy randiznunk kéne.

Horkantok.

– Nem. – A saját emeletem gombja felé nyúlok ismét, majd kilököm a liftből. Hátra lép, de, Jézusom, ahogy rám néz…

– Mia Jones, ez történik. Ez van és nem ha.

Az ajtó rácsukódik, és abban a pillanatban, amikor nem lát, reszketve felsóhajtok. Mert ez a név, mely elhagyta a száját az, amiért nem randizhatok vele. Ez az, amiért el kell hagynom a várost, és nem láthatom újra, sőt soha többé Jake Turnert. De nem tudom leállítani magam.

Belépek a szobámba, lezuhanyozom, mert lehetővé tette számomra, hogy megtanuljak lőni. Ezzel a szándékkal hagytam őt, hogy elvigyen valahová, és hogy ismét megcsókoljon. Valószínűleg, ha őszintébb vagyok magammal. Minden szabályt, melyet vele kapcsolatban hozok, megszegek.

Minden. Egyes. Szabályt.

Nagyon nehezen tudok neki ellenállni. Egyre könnyebben mosódik el a határ. Figyelmen kívül hagyni a valóságot és úgy élni, mintha nem ez lenne a kézzelfogható valóság: mintha valaki más életét élném. A szüleim forognának a sírjukban, ha tudnák, hogy pincérnőként és csaposként dolgozom. Meghalnának ismét, ha tudnák, hogy megszöktem Niklastól, és két hétig az utcán aludtam.

Harminckét perc múlva Jake-et az előcsarnokban találom, amint a telefonját bámulja zöld pólóban, farmerben és tornacipőben. Úgy nézett ki, mint az összes többi srác, kivéve a lába mellett heverő, fekete hátizsákot, tele fegyverekkel. Milyen furcsa gondolat.

– Hová megyünk?

A hangomra felpillant, a tökéletes száján mosollyal, ahogy telefonját a hátsó zsebébe süllyeszti.

– Szeretnélek elvinni valahova.

Ha egy férfi ilyet mond, és ismeretlen helyre visz lőni, nos, riadókészültségben kell lenni, nem? Főleg, ha a férfi, aki elől menekülsz, birtokol pár fegyvert, tudja azokat használni, és ugyanazzal a szöveggel csalt ki az erdőbe, ahol megerőszakolt, eszméletlenségig összevert, csak azért mert képes voltál elhagyni a házat, hogy elmenj vásárolni, de neki erről nem szóltál előre. De Jake-től nem kapom „a meg akarom próbálni majd megölni”-érzést.

Belőle árad az élvezetesen, nem erőszakos módon „őrülten meg akarlak dugni”-érzés. Azt mondta, randizni akar velem. Figyelembe véve a bizsergést, amit ennek a gondolata idéz elő bennem, most mindent el kellene mondanom neki. Ajánlatát vissza kellene utasítanom.

– Hm…

– Mia, kérlek, gyere velem – mondja halkan, de pillantása komoly, és szeme bizalomért könyörög. Mia. A fenébe. Tényleg el kell mondanom neki. Ez a legszerencsétlenebb pillanat a világon. Mert először is el kellene hagynom, melyet nem akarok.

És szükségem van rá, hogy megtanuljak lőni, az illegálisan beszerzett fegyveremmel, igaz?

– Azt hiszem, benne vagyok.

*

– Van fegyvered és a lakásodban tartod? – kérdezem Jake-et, miközben távolodunk a várostól a tikkasztó sivatagba. Tényleg csak beszélni akarok, a nyilvánvalót taglalom, mert még nincs reggel hét, és távolra visz a várostól. Folyton beszélek, mert különben telehánynám az új illatú kocsit.

Jake rám pillant, és kissé megrázza a fejét, mintha tökéletesen olvasna a gondolataimban.

– Igen, van fegyverem és a lakásomban tartom. A hadseregben szolgáltam. Gondolom, mondtam neked ezt valamikor.

– Jake, ezt most nem szarkazmus. Egy hajszálon függök.

Kuncog, megfogja a kezem, és megnyugtatásul megszorítja azt.

– Ha szeretnéd, beszélhetünk többet a tulajdonomban lévő fegyverekről. Talán nem ma, mert nem igazán vagyok abban a hangulatban, de beszélni fogunk arról, hogyha szükséged van rá.

– Túlságosan lefoglal, hogy elvigyél a városból és… – tágra nyílt szemmel bámulok rá. – Megölsz?

Nevet, mintha valami őrültséget mondtam volna. Lehet, hogy ettől jobban kéne éreznem magam, de nem. Réges-régen nagyon okos voltam. A tanárom mindig mondogatta, hogy az vagyok, és amikor anyanyelvi szinten megtanultam még négy nyelven beszélni, végre én is elhittem. Amikor belementem, hogy Niklas beköltözzön, olyan volt, mintha minden egyes értelmes agysejtem kicserélődött volna, valami sárrá vagy agyaggá, bármivé, ami puha és egyszerű. Mert ez az, ami lettem. Ostoba és egyszerű.

– Valóban szükség van rá, hogy dolgozzunk ezen a bizalom-dolgon – válaszolja unottan.

– Csak ideges vagyok, válaszolom kipillantva az ablakon.

– Elmondhatom. Talán, amikor randira megyünk, megmagyarázhatod, miért.

– Valószínűleg nem.

– Hm… rendben. Mit csináljak, hogy megbízz bennem?

– Bízom benned, Jake. Vagyis majdnem – sóhajtok. – Önkéntelenül bennem van. Ez csak az, ahogy a dolgok most állnak nálam.

– Rendben, kicsim – mondja, és nagy levegőt vesz. – De sehová sem megyek, akarom ezt veled. A teljes bizalmadat akarom. A testedet, a gondolataidat és mindenedet szeretném – megszorítja ismét a kezem, mintha csak nyomatékot akarna adni tökéletes szavainak.

– Szeretném, ha nem lennél ilyen türelmes.

– Én bosszantóan türelmes vagyok…

– És kitartó – bólint. Gesztenyebarna haja a szemébe hullik, melytől kisfiús és ártatlan.

– És kitartó – ért egyet. – Ez eléggé illik arra, hogy türelmes vagyok. Valószínűleg úgy lesz, ahogy mondom: végül is nyerni fogok.

Már megtetted.

– Miért üldözöl engem? – kérdezem, mielőtt leállítanám magam.

Vigyor kúszik felfelé a szája sarkában, és ott marad addig, amíg a kérdésemen agyal. A következő percekben csendben marad, amíg nem érünk ki egy mező közepére. Ezt úgy értem, a semmi közepére. Valószínűleg mérföldekre semmi sincs körülöttünk. Jézusom, mi ütött belém?

Ezt a helyet kicsit túlzás mezőnek nevezni. Valójában kiszáradt fű, repedezett föld és hegyek a távolban. Ez nyitott terület, ameddig a szem ellát.

Jake leparkolja a teherautót, leállítja a motort, és felém fordul, mielőtt kiszállnék a kocsiból.

– Ez nem üldözés vagy izgalmas hódítás – mondja, kemény, barna pillantása az enyémet keresi. – Mondhatsz nekem néha nemet is, de akkor időnként igent is mondj. Mint ezen a reggelen. És minden alkalommal, amikor együtt futunk. És más reggeleken, amikor reggelit készítek, és nézzük a napkeltét. Határozottan igent mondtál akkor. És minden alkalommal, amikor megcsókollak, és te visszacsókolsz. Mindent félretéve ez elég egyszerű. Kedvellek. Oly módon vonzódom hozzád, ahogy már réges-rég nem vonzott nő. Talán soha. Veled töltött idő után, amikor egyedül megyek haza, azt akarom, hogy megismételjük. Rád gondolok. Sokkal többet, mint szeretném. De ez így van, és nem fogok bocsánatot kérni érte. Különösen akkor nem, ha tudom, hogy velem vagy.

– Jake, én…

– Tudom. Neked megvannak a magad dolgai, amiről nem akarsz beszélni. Elfogadom. De mint már mondtam, nem megyek sehova – lehajol, és száját a számhoz érinti, kérges ujjaival a tarkómat simogatja. Kérges ujjait az egész testemen érezni szeretném. Fogaival az alsó ajkamba mar, és kacsint. Csak bebizonyította az igazát, ugye? Kiszáll a furgonból, otthagy vágytól sajgó mellkassal. Miért nem mondtam el neki? Itt volt a tökéletes pillanat, de – bevallom – gyáva vagyok.

Amikor végre ismét normálisan lélegzem, kiszállok, és megtalálom Jake-et, ahogy áll a közepén… nos, a semminek. Csak rengeteg cserje és vörösesbarna, repedezett föld. A nap csak most kezd magasabbra emelkedni az égen, magával hozva a megrögzött forróságot.

– Gyere ide – parancsolja, mire azonnal engedelmeskedem. – Ide – a hátizsákjából védőszemüvegeket húz elő, és átadja nekem. – Tedd ezt fel, és mutasd a fegyvered.

Hm, ez tényleg szexi. Nem tudom, hogy ez a zsarnokoskodásának vagy a képtelen szavaknak köszönhető-e, melyek elhagyják a száját, de ezek, mint valami pornó- vagy akciófilmben, de a francba…

– Ide –mondom lassan, a hang elhal a torkomban.

– Ez a számodra tökéletes fegyver. Kicsi és könnyű – bólintok.

– Meg sem kérdezem, hol szerezted, mert biztos vagyok benne, hogy nem akarom tudni. Azt is tudom, nem mondod meg nekem, miért csinálod ezt, de ha kimész, és megölsz egy csomó embert, vagy egyetlen embert, bármely más okból, mint önvédelemből, és börtönben végzed, a pokolba is, dühös leszek rád, s nem hozlak ki.

– Megértettem.

– Oké – lenéz rám, a szórakozottság eltűnik az arcáról, helyére pedig hideg józanság költözik. – Tudod, hogy kell megtölteni?

Ismét bólintok.

– És látom, már félúton vagyunk biztonság felé. Lőttél már valaha?

– Nem, sohasem lőttem ezelőtt fegyverrel.

– Hm – tűnődik bólogatva. – Akkor kezdjünk neki.

– Itt kinn?

Nevetve felém fordul.

– Igen, itt kinn. Ne aggódj, a saját földem. Előtte én is céllövészetre használtam. Látod azt a halmot ott? – baloldalra mutat, és így látom meg körülbelül negyvenöt méterre tőlem a nagy rakás szemetet. Még célpont is van rajta.

– Sohasem leszek képes olyan messzire lőni.

– Talán nem – megfogja azt a kezem, amelyik nem a fegyvert tartja, és kb. 15 méterrel közelebb vezet. – Vállszélességű terpeszállás.

Csinálom, amit mond.

– Jó. Most pedig tartsd úgy a fegyvert, mintha kész lennél a tüzelésre.

Felemelem az egyik kezemmel, és a tábla közepére célzok, de megfogja a másik kezem, majd ráhelyezi a fegyverre, és beborítja a hatalmas kezével azt.

– Biztosítsd ki, célozz és lőj.

Basszus. Hirtelen elönt az adrenalin. Az ideges izgalom egyenesen keresztül száguld rajtam. Félek az istenverte elmémtől. Mély levegőt veszek, a szememet becsukom, befelé figyelek, és meghúzom a ravaszt. A fegyver hangosan eldördül, s annak ellenére, hogy hátraugrom kicsit, nem rúg vissza nagyon.

– Jó volt, de legközelebb tartsd nyitva a szemed.

– Igen. Elnézést. – Közelébe sem voltam annak, hogy eltaláljam a célpontot. Azt sem tudtam, hogy becsuktam a szemem. Ez egy csöppet kínos. Felemelem a karomat, ahogy mutatta, ugyanabban a pillanatban a cél középpontjára összpontosítok, és lövök. A célt nem találom el, de a halmot igen.

– Jobb. Újra.

Addig lövöldözöm, míg ki nem fogy a golyó, és újra kell tölteni a fegyvert. Kétszer eltaláltam a céltábla szélét, de még véletlenül sem a középpontját, a telitalálatot.

– Gyakorlást igényel – nyugtat elvéve tőlem a pisztolyt, majd megtölti. – Nem várhatod, hogy egyszer kijössz ide lőni, és máris szakértő leszel.

– Tudom – nyögöm, de csalódott vagyok. És csak most kezdem felfogni, mennyire tombol bennem a versenyszellem. – Azt szeretném, ha legalább célba találnék.

– Gyakorolnunk kell. De mára befejezzük.

Felhúzott szemöldökkel bámulok rá.

– Akkor miért töltötted meg újra a fegyverem?

Jake felém fordul, biztonságosan kezembe helyezi a kis fegyverem.

– Mert okkal tanulod, hogyan kell lőni. Nem gondolod, hogy meg kell tölteni?

A gyomrom fordul egyet, és lesüllyed a lábamba. Bámulok le a kezemben tartott, még meleg fegyverre, és gyűlölök mindent, melyet képvisel. A fegyverektől általában kiver a víz, de a szavai megölnek. Hogyan lehetnék racionális ebben? Tudom, csak meg szeretném védeni magam, de nem vagyok képes elhinni, hogy eddig fajul a dolog.

– Jake… – kezdem. El kell neki mondanom. Beszívok egy nagy adag kellemes, reggeli levegőt, és lassan kifújom. – Hol tanultad meg, hogyan kell lőni? – Mellette megyek, becsukom a szemem, és gyűlölöm magam, amiért ilyen gyáva vagyok. Lőtt pár kört a fegyveremmel, minden alkalommal eltalálva a cél közepét. Könnyű volt neki. Természetes.

– A sereg megtanított rá. Túl jó munkát végeztek.

– Köszönöm – suttogom, nem tudom állni a tekintetét. – A tanításért. Ezért hálás vagyok – rosszul vagyok. Nem tudom, meddig bírom ezt. Különösen úgy, hogy tudom mi vár rám.