23. Fejezet

23. fejezet

Fiona

Fordította: Maya

Korrektúra: Velia

– Hova mész olyan ruhában, mint egy Biblia-árus?

Jake öltönyt visel, és nem azt a szép öltönyt, amely azon a reggel volt rajta, amikor belebotlottam. Ez egy fekete zakó, amely úgy néz ki, mintha siralmasan tiltakozna, hogy borzalmasan hozzátapad izmos karjához, vállaihoz, hátához, fekete nadrágjához, fehér ingéhez és piros nyakkendőjéhez. Jake úgy fest benne, mintha karácsonyi partira vagy temetésre menne.

Kacsint, a kávéjáért nyúl és belekortyol. A ma reggel használt bögréjére az van írva: Mindannyian kibaszott idióták vagytok, amíg nem végeztem ezzel. Mikor megláttam, úgy nevettem, hogy tulajdonképpen kiköptem a kávém a konyhapultjára. Nem ez a legjobb pillanatom. Az én bögrémen van egy kép Yodáról a felirattal: Kávéra van szükségem, vagy meg foglak ölni. Úgy értem, kinek vannak ilyen bögréi? Valami nagyon fontos dologra jöttem rá ma reggel. Jake, ez a káprázatos, szexi, tetovált, titokzatos ember munkamániás kocka. Azt hiszem, ez a legszexibb.

– Munka, de nem az étteremben. Én vagyok a teremfőnök lent, a Turner Palace-ben.

– Ó – mondom visszasüppedve a székembe. A szeme lepillant az ajkamra, mintha nagyon korán reggel újraélné az ágyában történt a csókjainkat, és érzem, elpirulok.

– Teremfőnök, kidobó és pincér vagyok, emlékszel?

– Igen – mondom, próbálva elrejteni a mosolyom egy villányi tojás mögé. – Emlékszem. Csak nem vettem észre, hogy a teremfőnökök így öltözködnek.

Jake ma reggel felháborítóan korán ébredt, mert megint reggelit akart készíteni nekem. Indulnom kell. Fél nyolcra a Bisztróban kell lennem. Most majdnem negyed hét van, zuhanyoznom kell és felvenni a nyomorult egyenruhám. De nem akarok elmenni. Szeretek itt lenni. Lehetetlenné teszi számomra, hogy elmeneküljek, és sohase nézzek vissza. Minden, amit ez az ember tesz, mélyebbre húz.

A pultnak dől, könyökét a hűvös márványra támasztva átdöf a tekintetével, hogy azonnal pillangók repdesnek a gyomromban.

– Később újra látlak?

Hezitálok. Tényleg nemet kell mondanom. Nem csak szexeltünk, de vele maradtam éjszakára, és a karjaiban aludtam.

– Hadd fogalmazzak másképp. Később látni akarlak. Holnap őrült napom van: egyik találkozó a másik után, aztán a bárban dolgozol, amíg befejezem. Tehát kérlek, Napsugár, töltsd velem megint az estét és az éjszakát.

– Oké – mondom halkan, mert képtelen vagyok nemet mondani.

Ez aggasztóan kevés rábeszélésbe került. A fejem megrészegül Jake-től, a csókjaitól, a szenvedélyétől, a biztonságról szóló ígéretétől. Hogyan tudnék nemet mondani valamire, amely ilyen jó érzés?

A telefonja megcsörren a másik szobában és rám kacsint.

– Mindjárt visszajövök.

Jake végigfut a lakosztályon, hogy megragadja a telefont; úgy döntök, segítek és elmosogatok. Valami, melyet még sosem csináltam. Megnyitom a vizet, megfogom a szivacsot, nyomok rá mosogatószert és a serpenyővel kezdem.

– Hé, te ott – egy mély férfihang morajlik mögöttem, egy kemény ujj érinti meg a bal vállam. Megijedek, a serpenyőt hangos zörejjel ejtem a mosogatóba.

Megpördülök, majd egy hatalmas férfiba ütközöm. Vagy hét hüvelykkel magasabb nálam, és könnyedén van vagy kétszázötven font tiszta izom. Nem Jake az. És a tőlem telhető leghangosabban és legélesebben felsikoltok. Még csak fel sem tudok nézni az arcába, olyan rémült vagyok. Felemeli az izomtól dagadó, vastag karját, melyet kéznek hív, egyesen rám teszi, hogy elhallgattasson.

Mielőtt megmarkolhatná a vállam vagy még inkább a nyakam, olyan keményen felrántom a térdem, ahogy csak tudom – egyenesen a golyóiba. A behemót fájdalmában elereszt egy hangos üvöltést, megragadva az ágyékát, tántorogva hátrál tőlem. Oldalba rúgom, és a földre zuhan, a feje éppen elvéti a márványszigetet. Keményen esik, magzatpózba gömbölyödik, miközben egyfolytában nyög, de ahogy elterül, rájövök a hibámra.

Maddox. Szent szar, épp megtámadtam Maddoxot. Mi a fenét csinál itt?

– Mi a fasz ez? – kiáltja Jake berohanva a konyhába, és odaszalad hozzám. A keze közé veszi az arcom, sérülés jeleit keresve.

Túl ideges vagyok, hogy beszéljek, így Maddox felé mutatok, aki még mindig a földön van.

– Az őrült barátnőd belém térdelt – morog Maddox fájdalmas hangon.

Jake a padlóra pillant, és meglepett felnevet, mielőtt visszafordul hozzám.

– Beletérdeltél a golyójába?

Megvonom a vállam, majd beharapom az ajkam, hogy elrejtsem a mosolyomat.

– És oldalba rúgott, haver. Ne feledd a kibaszott oldalba rúgást sem, amit kaptam.

– Te beletérdeltél Maddox Sinclair golyóiba, és földre terítetted? – hitetlenkedik Jake, és nem tudom megállítani a bennem növekvő nevetést.

– Ez nem vicces. Büszkének kellene lennem rád egy ilyen ütésért, de rohadtul fáj – nyög Maddox, mint egy kisgyerek, ahogy újra a családi ékszereket dédelgeti.

Megforgatom a szemem.

– Drámai vagy – mondom neki, mielőtt a hangom együttérző lesz. – Sajnálom. Nem ismertelek fel. Megijesztettél és reagáltam.

– Igen – morogja Maddox a hátára gördülve, gyors egymásutánban kifújva párszor a levegőt. – Egy hiba, amit soha többé nem fogok elkövetni.

Jake-ből kirobban a nevetés.

– Jézus Krisztus. Soha senki sem ütötte meg. Soha. Elképesztő vagy. Azt hiszem, feleségül kell vegyelek.

– Örülök, hogy segíthettem nektek közelebb kerülni egymáshoz.

– Sajnálom – újra elnézést kérek, épp csak egy kicsit érzem rosszul magam, hogy őszinte legyek, titkon félelmetes. Seggbe rúgtam. Ezelőtt sohasem sikerült padlóra küldenem ezt az óriási, izmos férfit. Egyszer sem, amikor edzettünk. Mosolygok. Tudom, hogy nem kellene, de ez olyan elkerülhetetlen.

Maddox épp összeszedi magát, a szigetet használva segítségként.

– Jól vagy? – kérdezem aggódva.

– Túlélem. Csak remélem, hogy nem szabadítottál meg közben a jövendőbeli gyerekeimtől. Általában egy nőnek velem kell aludnia, mielőtt kiherél. – Maddox mosolyog, és ha ezt teszi, minden kemény arcvonása ellágyul.

Kicsit kuncogok ezen. Talán még mindig kissé szédült vagyok.

– Megteszem, amit kell a női nem érdekében.

Maddox szeme kikerekedik, Jake felnevet, karját a vállam köré fonva megcsókolja az arcom.

– Különben is – mondom gúnyosan felvonva a szemöldököm, keresztbefonva a karom a mellkasom előtt – ki oson egy kétségkívül lobbanékony, gyanútlan nő mögé? Szóval, elmondható, hogy mindez a te hibád.

– Az én hibám? – Maddox a mellkasára mutat. – Ma reggel igazi méregzsák vagy.

Vállat vonok.

– Legalább kifizetődött minden edzéssel töltött óra.

– Mi? – Jake szeme oda-vissza ugrál közöttünk. – Honnan tudsz erről? – Maddox lefagy és én is. – Ismeritek egymást? Honnan? – És aztán hirtelen a felismerés fénye villan a szemében, mintha összeállnának a darabkák. Maddoxhoz fordul, a tekintete hideg, ahogy kemény ujjával egyenesen rá mutat. – Te. Te adtad neki az univerzális kulcskártyát. Te szerezted neki a munkát a Valeria’sban és a Bisztróban. Te edzetted – Jake felém fordul. – Egész idő alatt tudtál a barátságunkról?

Megsebzett, és talán egy kicsit gyanakvó és mindkettőt megértem, de megrázom a fejem.

– Pár perccel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy ismeritek egymást. Maddox sosem említette, hogy barátok vagytok, és én is csak futólag említettem a neved.

– Szóval… – Jake elbizonytalanodik a következő kérdésében, habár érthetően számos kérdése van.

– Később majd beszélünk róla – mondja Maddox egy olyan hanglejtéssel, melyet nem teljesen tudok értelmezni. Azt hiszem, erre mondják, hogy a legjobb barátok félszavakból is megértik egymást. Úgy értem, ez minden, ami felmerül bennem, még akkor is, ha első kézből sosem tapasztaltam.

– Úgy gondolom, ez a jel a távozásomra.

– Lekísérlek – Jake megfogja a kezem. – Beszélnem kell veled – mondja Maddoxnak, a pillanat játékosságát elnyeli a jelentőségteljes hangsúlyába burkolt, kíméletlen valóság.

– Ezért vagyok itt.

Jake bólint, majd a lifthez vezet. Egész úton lefelé csókol, az egyik keze a derekamon, a másik a hajamban. Kéz a kézben elsétálunk egy másik lifthez, és aztán elindulunk az emeletem felé. Nem kérdezem őt.

Hazakísér, jövök rá. Megmutatja, hogy az előző éjszaka nem csak szex volt. Lehet még jobban beleesni valakibe? Úgy értem, ahogy mondom. Megrémülök attól, ami köztünk van. Csak remélem, hogy nem volt túl tökéletes ahhoz, hogy véget érjen.

Búcsúzásként megcsókol az ajtóban, ajka az enyémet súrolja.

És amikor felsóhajtok, újra megteszi.

– Olyan átkozottul édes – suttogja nekem, és megremegek. – Később látlak, Napsugár. Jó munkát!

Elengedi az arcom, rám kacsint, aztán elsétál, vissza, le a hallba, a lifttel otthagyva engem azon tűnődve, hogyan tarthatnám őt kint, amikor már bent van. Belépek a szobámba, itt senki sem véd meg, aztán lezuhanyozom magamról a sivatagi éjszaka szelét és a forró szexet. Nem kéne mosolyognom, de mégis ezt teszem. Nem kéne ilyen izgatottnak lennem, hogy újra látom őt. Nem kéne ennyire rabjává válnom ennek az… érzésnek. Istenem, ez az érzés. Nem hiszem, hogy az életben valaha is ilyen csodálatosan éreztem magam.

Felveszem a kurvafelszerelésem, és elindulok dolgozni. Nem vagyok jó pincér. Elfelejtem a rendeléseket, többet török össze, mint kellene, néha lassú vagyok, amikor gyorsnak kellene lennem. De tanulok, és ezért az emberek elég kedvesek velem, ha hibázom.

A műszakom pörög főként azért, mert folyamatosan érkeznek a brunchra,[1] a túl kevés éjszakai alvás és a túl sok bulizás után kétségbeesetten, hogy megkapják a hatalmas reggelijüket. Amikor kettőt üt az óra, az étterem elcsendesedik – két és fél órára, vacsoráig bezár –, a hátsó szoba hűvös csempéjének nyomom a hátam, majd egy kicsit lehunyom a szemem. Fáradt vagyok. Közel sem aludtam eleget, amióta ebben a városban kötöttem ki.

Egy lánynak, aki nem kapott normális nevelést, s életében egy napot sem dolgozott, úgy érzem, rendben vagyok ezzel. A készségek, melyeket tanultam, jobban szolgáltak volna egy hölgyet a társadalomban: báltermi leckék, helyénvaló viselkedés és asztali etikett. Négy nyelven beszélek folyékonyan az angolon kívül. De sohasem főztem meg egyetlen ételt sem. Sohasem mosogattam el egyetlen edényt sem – eddig a reggelig –, és előző este voltam először igazi élelmiszerboltban.

Szégyellem ezt.

Gyalázatos, nem is említve azt, hogy pokoli kínos. Ha nem lett volna Maddox, kétséges, hogy bármelyik munkámat megkaptam volna. És igen, egy kicsit hazudtam az állásinterjúkon. Éppenséggel nem volt választásom. Másként senki sem alkalmazna egy olyan embert, mint én. Fiona Foss tudja, hogy éljen a világában, de úgy tűnik, Mia Jones kissé szar az övében.

– Mia – mondja Julien, a főnököm, az étterem tulajdonosa. Kinyitom a szemem, és felé fordítom a fejem. Helyes férfi, idősebb, francia. Szeret halkan, franciául káromkodni, mert azt hiszi, senki sem érti, de én igen. – Végeztél?

Bólintok.

– Szedd össze a dolgaid, de ül kint egy vendég, aki kávét kortyolgat. Ha elment, te is mehetsz.

A falon lévő kerek órára nézek. Kettő huszonöt.

Viccel velem. De nem mondok semmit.

Semmilyen panasz nem hagyja el a számat, amikor kiegyenesedem, gyenge mosolyt küldök Juliennek, majd az egy ember kivételével teljesen üres étterem indulok. Nos, egy férfi, aki háttal ül nekem, ahogy közeledem.

Leteszem a hátizsákom a hosztesz-pultnál, két székkel mellette. Kinyitom a szám, hogy megszólaljak és megkérdezzem, kér-e még kávét, de a hangom elakad a torkomban, ahogy meglátom a férfit, aki rám vár. Brent. A zöld szeme találkozik az enyémmel, játékosan mosolyog, figyelembe véve a nevetséges ruhát, melynek kapcsán sohasem hagyja ki, hogy megalázzon.

– Jó reggelt, szépség! Hiányzom?

– Mit csinálsz itt? – a hangom lihegő suttogásnak tűnik, és utálom ezt. Utálom, milyen könnyen elvesztem az önuralmam. Brent természetellenesen magas szintű félelmet plántál belém összehasonlítva a mi kis huzavonánkkal. De valami nem stimmel – sohasem volt jó érzésem vele kapcsolatban.

– Nyugodj meg! – tartja fel az egyik kezét, mosolyt erőltetve magára, tetszik neki, hogy tudja, mennyire félek tőle. – Ebben a történetben nem én vagyok a rosszfiú. Lehet, hogy korábban kissé túl erős voltam, de a nők általában várják az olyanokat, mint én.

– Nincs kétségem – felvonom a szemöldököm, higgadtságot színlelve keresztbe fonom a kezem a mellkasom előtt. Már meg kellett kapnia a kibaszott pontot.

A szeme bosszúsan szikrázik, talán egy kicsit csodálkozik is. Azonnal elpirulok, amikor rájövök, hogy hangzott ez.

– Igen? Tudtam, hogy vonzónak találsz.

Megvonom a vállam.

– Elbűvölő tudsz lenni, ha akarsz – előrehajol, mire feltartom a kezem, hogy megakadályozzam, hogy közelebb kerüljön hozzám.

Egy vállrándítással bólint, amely azt mondja, meg kellett próbálnom.

– Nem tudom elhinni, hogy a barátod hagyja, hogy ebben dolgozz – szűri a szavakat a fogai között.

– Senki másra nem tartozik rajtam kívül, hogy mit viselek, hol dolgozom.

– Hát akkor… – vigyorog, és mielőtt megállíthatnám, elsápadok. – Zűr van a paradicsomban?

– Mit akarsz, Brent? Miért jöttél vissza? – emlékszem, azt mondta, sokszor jön ide üzleti ügyben. De minden, ami a névjegyén látható volt az a neve, hogy egyéni vállalkozó, valamint egy telefonszám. Ennyi.

– Sohasem mentem el.

Levegő után kapkodom, visszalépek, mire a mögöttem lévő asztalba ütközöm.

– Miért nem mentél el? Azt mondtad, elmész.

– Nem mehettem el a városból nélküled – mondja egyszerűen, azonban a hangja teljesen komoly.

Nem tudom, miért nem számítottam erre a válaszra, tekintve a férfira és a folytonos, burkolt fenyegetésekkel tarkított üldözésére, de tény, hogy nem számítottam rá.

– De a kérdésem az, miért nézel ki úgy, mintha elhagynád a várost? – ráncolom a szemöldököm, megpróbálva játszani a hülyét, tudva, még közel sem vagyok nyerő helyzetben. – Nem hagyom el a várost – hazudom úgyszólván, még mindig nem döntöttem el.

Brent lassan, megfontoltan néz a hátizsákom.

– Tudja?

A szemem összeszűkül, a testtartásom megmerevedik.

– Jake nem a te dolgod.

Vigyorog.

– Nem, gyönyörűség, ő nem. De te igen, és nem tetszik, hogy kockázatot vállalsz.

A szemem kitágul és a szám gyorsan elnyílik. Meg akarom kérdezni tőle, miért vagyok a dolga, de nem teszem. Ehelyett valami biztonságosabbat kérdezek.

– Miből gondolod, hogy ezt teszem?

Felveszi a kávésbögréjét, és belekortyol, szemét egy pillanatra sem veszi le rólam. Esküszöm, hogy arcán szórakozott vigyort látok.

– Nos – kezdi visszarakva a bögrét, és megnyalja az ajkát.

Felgyorsít, jövök rá. A színpad felállítása és a feszültség felépítése. Kibaszottul utálom a bizonytalanságot. Sohasem ér igazán véget a történetben lévő, szőke nő számára. Habár azt hiszem, technikailag már nem vagyok szőke.

– Egy nálad nagyobb táskát cipelve mész. Ez a táska sosincs messze tőled, ami azt jelenti, nincs állandó lakhelyed, és fogadok, ha bármennyi ideig is elválasztanak attól, nyugtalan leszel. Igaz?

– Ki vagy? – Tudom, hogy Brent nem az, akinek mondja magát. A megfigyelési készségei sokkal jobbak, mint az átlag, flörtölő seggfejnek. Hetek óta a városban van, és minden egyes éjszakán, ha a bárban dolgoztam – kivéve a múlt héten, amikor azt hittem, elment – ott volt. Nem akármilyen üzletember, aki dolgozni van itt.

Miattam van itt. Így kell lennie. Semmi másnak nincs értelme.

De milyen okból?

FBI? Fejvadász? Van egy feltételezésem, és ezért rettegek miatta a legjobban.

– Egy barát – mondja melegen, komolyan. – Valaki, akiben megbízhatsz. Valaki, aki vigyáz rád, ha hagyod.

Megrázom a fejem, frusztráltan nagyot sóhajtok, gyorsan elveszítve a türelmem.

– Ki mondja, hogy ezt keresem?

Brent vonásai még jobban ellágyulnak, ahogy felém nyújtja a kezét.

Kihúzom magam, de otthagyja a kezét, olyan közel van hozzám, hogy megállapítom, nehéz tisztán gondolkodnom, melyet a túlságosan ismerős pánik követ. Bárcsak ne nézett volna ki így. Bárcsak ne lett volna nagyszerű és elbűvölő, amikor kihívást jelent minden megszerzett túlélési ösztönömre.

– Félsz, hogy megérintelek – jegyzi meg, s a szemem felkúszik rajta. – Láttam azon az első éjszakán, amikor Jake megérintett téged, megrándultál. Habár, szerintem, most már túlléptél ezen az apró problémán.

– Mi a fenét csinálsz itt?

– Igazából nem azt kérdezed, hogy miattad jöttem-e ide? Mert ha ez a kérdés, akkor a válasz – igen.

– Én… – dadogok körülnézve az étteremben. Senki sincs itt. Teljesen üres, és most veszem észre, hogy nem szűrődnek ki zajok az előkészítőből és a konyhából. A másik irányba kapom a fejem: az ajtók zárva vannak. A szívem száguldani kezd, és a fülemben dübörög. Nem tudom elhinni, hogy minden kezd süllyedni és eltávolodni. A gyomrom összerándul, s úgy érzem, beteg leszek. Miattam van itt. Egész idő alatt tudtam, és mégis elnyomtam az ösztöneimet. A jobb ítélőképességemért harcoltam, és most vagy meg fog ölni, vagy visszavisz Niklasnak. Valószínűleg az utóbbi, mert halottként értéktelen vagyok.

Beszél, közelről figyel, de semmit nem hallok abból, amit mond. Csak zaj, mely a koponyámban visszhangzik, mint a helikopter propellere, ahogy forog körbe-körbe.

– Ülj le, Fiona!

Fiona. Fionának hívott. A hangja végül áttör a pánikomon, újra hátralépek, megbotlom, és elesem.

– Hé – mondja felugorva a székéből, épp időben, hogy elkapjon.

Harcolok vele. Az érzékeim végül felélednek és mindenemmel támadok. Pofon vágom, megkarmolom és rúgok, olyan hangosan sikoltozva, ahogy csak tudok. A kezével betapasztja a számat, felemel és az étterem üvegajtajától, ahol bármilyen kíváncsi nézelődő megláthat, visszahúz az étkező területre.

– Állj le! – morog, amikor megharapom a kezét, amellyel befogja a számat, de a fogása nem enged. Ütök, mindent megteszek, ami erőmből telik, de a férfi nagyon erős, én olyan kicsi vagyok, és felülkerekedik.

A zokogás legyűri a testem, ahogy rázza a belsőmet.

– Nem foglak bántani – kiált. – Nem foglak, esküszöm. De meg kell nyugodnod, mert beszélnem kell veled, és ehhez szükség van erre. Meg tudod csinálni? Kurvára le tudsz nyugodni, vagy leszedáljalak, és próbáljam meg később? – Begyógyszerezni engem? A gyomrom összeszorul, hányingerem van, és a keze undort vált ki. Megfordít, megrázza a vállam és a szeme pár centire tőlem fogva tartja az enyémet. – Én. Nem. Foglak. Bántani. Téged – minden szót artikulál, amellyel nagy erőfeszítésemre a zokogásom könnyekké válnak, aztán összerogyok, a fejem a mellkasába nyomom, ahogy eleresztem.

El kellett volna mennem tegnap este. Múlt héten. Vagy azelőtt. Miért maradtam ilyen sokáig?

– Ha nem azért vagy itt, hogy bánts, akkor azért, hogy visszavigyél hozzá.

Hangosan sóhajt. Mintha fáradt lenne. Mintha az egész túl sok lenne neki, és azt akarná, hogy vége legyen.

– Ezért béreltek fel, igen.

Megrázom a mellkasának támasztott fejem, visszahúzom, és olyan erősen pofon vágom, ahogy tudom, otthagyva a tenyerem és az ujjaim nyomát.

Az arca elvörösödik, de nem hátrál meg, és nem áll bosszút.

– Inkább meghalok – köpöm, a lelkem vérzik. – Tervezem – elhúzódom, találkozik a tekintetünk, hagyom, hogy lássa a könnyeimet, a gyötrelmemet és az elhatározottságomat. – Az utolsó alkalommal, amikor Niklas megvert, majdnem megölt, és egyedül ébredtem a fürdőszobám padlóján a saját véremben, törött bordákkal, hányva és felismerhetetlen arccal, megígértem magamnak, hogy ezt soha többé nem fogja megtenni velem. Hogy megszököm tőle, ha nem tudnék, meghalnék. Magammal vinném az életem, a pénzem és Foss-birodalmat. Hagynám, hogy harcoljon az örökösödési eljárás ellen, melyben fényképekkel és feljegyzéssel bizonyítom a bántalmazását – Brent vonásai megkeményednek, és nem tudom megmagyarázni, mit jelent ez az arckifejezés.

– Ülj le mellém, Fiona! Beszéljünk!

Leülök, de csak azért, mert nem tudok tovább állni. Ki kell találnom valamit, és hallanom kell, pontosan miért maradt, mielőtt megtudom, mit csinál. Mik a lehetőségeim.

– Hogy találtál meg? – kérdezem, mielőtt elkezdhetné, amit mondani akar. Nem követhetem el újra ugyanazt a hibát.

Vigyorog, és ez az arckifejezés még jobban felhúz, mint amennyire valaha is dühös voltam. Mintha én lennék a buta kislány, aki nem tudja, hogy meneküljön el anélkül, hogy a rosszfiúk rátalálnának. Nem, de kinek van szüksége rá, hogy önelégült mosoly formájában emlékeztessék rá, ha a bizonyíték épp mellettem ül.

– Az autód.

Sóhajtok, és hátradőlök a székemben.

– A műhely tulajdonosának, ahova bevontatták a kocsid, régebben dolgoztam, és amikor elkezdtem a holléted felől érdeklődni, remélve, hogy kapok néhány tippet, megkeresett.

Bólintok. Nem tudom, hogy kezeljem ezt. Megfeledkeztem az autóról. Jake említette, hogy elvontatta, de addigra már elhagytam azt, és amikor Jake mondta, mit csinált vele, Brent már előttem járt. Azt hiszem, a vontatós srácok az élet árnyékos oldalán léteznek, így ellenőrizni kell őket, melyik fejvadásszal dolgoznak, amely nem igazi lehetőség. Erősen kétlem, hogy Jake-nek volt bármilyen fogalma arról, hogy mit vett velem a nyakába, amikor bevontatta a kocsit annak a pasinak a műhelyébe.

Fejvadász. Brent is az. Lehet, hogy nem vagyok gyakorlatias, de fel tudok ismerni egy bérgyilkost, ha látok egyet. Bárcsak korábban összeraktam volna. A férfi nem mutatta ezt az oldalát, amelyet most, és megtévesztett a névjegykártyája és minden bűbája.

Jól végzi a dolgát, jöttem rá. Tudja, hogy végezze el a feladatát.

– Felteszem, Niklas tudja, hogy itt vagyok Las Vegasban. Már itt van, vagy neked kell visszavinned Texasba?

Brent – egy millió dollárba fogadok, hogy ez nem a valódi neve – hátradől a székében, ahogy én is teszem, összekulcsolja a kezét a mellkasa előtt. Csak feketét visel: fekete póló, fekete farmer és fekete csizma. Ha nem lenne olyan jó kinézetű, nagy és erős, hiányolnád őt, figyelmen kívül hagynád, mint bármely más férfit. De ez a férfi nem ilyen, és a jóképű vonásai talán épp a legnagyobb gyengéje.

– Niklas nem tudja, hogy itt vagy. Sosem mondtam el neki, hogy megtaláltalak.

Bámulok rá, pislogok egy párat, mert olyan érzésem van, mintha lemaradtam volna valamiről.

– Megtaláltalak, Fiona. Csak pár hétig tartott, de megtaláltalak, aztán követtelek. Két napig figyeltelek, mielőtt felkerestelek a bárban. Amit a megfigyelésed közben láttam, amiatt nem mondtam el Niklasnak, hogy megtaláltalak. Elmondtam neki, hogy közel járok. Hogy volt néhány nyomom, de gyorsan és hatékonyan mozogsz.

– Miért tennéd ezt? – kérdezem, a zavarodott hangom nagyon gyenge.

– Mert nem kellett zseninek lennem, hogy lássam, sokkal több vagy egy gazdag lánynál, aki elmenekült a férje elől. Niklas azt mondta, elkényeztetett, hogy jogod volt hozzá. Hogy több hatalmat és vagyont akartál, és próbált irányítani téged. Állította, nem szeretted azt az életet, melyet biztosított neked, és a szökésed tiltakozás volt. Valószínűleg ez volt a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam, ezért első helyre tettem az ügyet. Niklas nem átlagos férfi. Ezt mindennél jobban tudom, s a munkám általában nem ilyen. Nem keresek eltűnt embereket.

– Nem. Te épp eltűnteted őket – sziszegem, majd befogom a számat. Fogalmam sincs, miért mondtam pont ezt, de nem úgy tűnik, mintha feldühítette volna a durva kirohanásom.

Vigyorog, lassan bólint, figyelve a szakmája nonverbális megerősítésére adott reakciómat.

Kifújom a levegőt, végigfuttatva az ujjam a vágódeszka szélén.

– A gazdag lányok, akik dührohamot kapnak és elrohannak, nem alszanak az utcán. Nem kerülik a szemkontaktust, s nem ijednek meg, amikor valaki, különösen egy férfi a közelükbe megy. Nincs két munkahelyük, alapvetően eszükben sincs zsebpénzt keresni.

Dühösen felhorkantok.

– Tehát rájöttél, hogy a férjem vert. Jó neked. Most mi van?

Egy kuncogás morajlik fel a torkából. Egyik kezével megdörzsölve a félig borostás állát, az asztal felé hajol, ezzel felére csökkentve a köztünk lévő távolságot.

– Nem én vagyok az egyetlen, akit felbérelt, hogy találjon meg, gyönyörűm.

Elakad a lélegzetem, a szemem elgondolkodva kémleli az éttermet, mintha valaki más is lenne ott, aki bármelyik pillanatban előugorhat.

– Nincsenek itt. Különböző helyeken hagytam nyomokat, hogy úgy tűnjön, mintha ott lennél. De csak idő kérdése, Fiona. Én rád találtam, akkor ők is.

Megrázom a fejem, a szemem összeszűkül, és a szemöldököm összevonom.

– Miért tennél ilyet?

– Mert lehetek bármi, azonban nem tolerálom a nők elleni erőszakot. Soha semmilyen körülmények között.

– De…

– Gyilkos vagyok?

Bólintok, lenyelve a torkomban lévő csomót, ahogy folytatja az elkezdett mondatomat. Nevet, végigfuttatva az ujjait az arcomon. Hagyom neki. Lehet, hogy túl zavart, rémült vagyok, hogy megállítsam.

– Nem az vagyok, akinek gondolsz. Ha felkerülsz a listámra, esélyes, hogy valami nagyon rosszat tettél, azért van ott a neved. Megszabadítom a világot a rossztól, de nem feltétlenül a jó nevében. Ne téveszd össze a kettőt! Ne téveszd össze ezt! Megvannak az indokaim, és minden indokom számít.

– Ettől jobban kéne éreznem magam?

– Nem, Fiona. Mert jobb lett a világ azok nélkül, akiktől megszabadítottam. De te? Nem tartozol közéjük. Noha felbéreltek, hogy visszavigyelek Niklasnak, tudtam, mi történne, és ezt nem hagyom.

Könnyek futják el a szemem, és nyelek egyet, elnyomva a haszontalan érzelmeimet.

– Tehát, te… segíteni fogsz nekem? – megrázom a fejem. – Nem értem.

Brent ezer wattos mosolyt küld felém. Azt, amelyet minden alkalommal küldött, ha a bárban láttam.

– Mint mondtam, beszélnünk kell!

---

[1]A reggeli (breakfast) és az ebéd (lunch) szavakból létrejött új szó a családi-baráti, ráérős, (főleg vasárnapi) késő délelőtt vagy a déli órákban elfogyasztott, svédasztalos étkezésre.