22. Fejezet

22. fejezet

Jake

Fordította: Maya

Korrektúra: Velia

– Egy mesterlövész volt – mondom Fionának, ahogy ujjam a kulcscsontja és mellkasa lágy bőrét simogatja. Minden, ami ma este történt, szürreális érzés.

Még ha nem is tudom biztosan, miért, csak úgy érzem, mintha valami álomról lenne szó. Mintha meghaltam és a mennybe kerültem volna, és amikor odaértem, Isten azt mondta, megérkeztél. Ez a nő a tied lehet, mert jó ember voltál.

De ebben az az irónia, hogy nem lehetek vele. Igazából nem.

Mindez mindkettőnknek le fog esni. Csak az a kérdés, mikor…

Elájultunk az erkélyen, de amikor hajnal kettőkor felébredtem, megfagytak a golyóim, és a lány rám tekeredett, mint egy szőlőinda, felkaptam, és az ágyamba vittem, habár nem aludtunk el újra. Azóta beszélgettünk, noha az utóbbi időben egyikünk sem aludt sokat. Engem nem érdekel, és úgy tűnik, őt sem.

– Egy mesterlövész? – kérdezi lágyan, ujjai nyomon követik a vállamon lévő, kidudorodó sebhelyet.

– Igen – mondom mélyen a zöld szemébe nézve, mely most a szobám csekély fényében inkább erdő színű. – Nem az a legrosszabb seb, amit kaptam, azt hiszem.

– És ez? – kérdezi a bal oldalamon, a szívem felett lévő tetoválás vonalaival játszva.

– Hiszed vagy sem, apám hihetetlen művész volt. Kiskoromtól fogva ez volt az elképzelésem. Apa adta nekem a nyolcadik születésnapomra kapott kártyán. Mindig rajzolt. Miután jelentkeztem a hadseregbe, elmentem Baltimore egyik ismert tetováló szalonjába, mert akkoriban ott éltem, átadtam ezt a képet a művésznek, és azt mondtam neki, hogy rajzolja rám.

– Ez a neve?

Megrázom a fejem, a szemem üvegessé válik, ahogy visszaemlékszem arra a napra, amikor ezt tettem. Hazajöttem Afganisztánból – nos, a német kórházba – egy hétig voltam ott, azalatt részt vettem két katona temetésén, akik aznap haltak meg, amikor meglőttek. Csak a halott szemüket tudtam nézni.

Mindent elhomályosítottak. Kísértettek engem. Nem rázhattam le magamról.

Egy ideig meg akartam halni velük együtt. Az egyik egy terhes barátnőt hagyott maga után, a másik a feleségét és a fiát. Én? Nekem nem volt senkim. Úgy értem, a szüleim külön voltak, de ez nem volt ugyanaz. Elnéztem azokat a családokat, ahogy sírnak az elesett katonáik felett. Szar volt. A bűnösség birtokló kurva. Hozzád tapad, amikor a legkevésbé lenne szükséged rá, és kapaszkodik, ahogy magával ragad az öngyilkosság és az önpusztítás poklába.

– Nem. Ezt utána csináltam – csak ennyit mondok, mert nem tudom, hogy beszéljek erről. Kilenc éve volt, és még mindig nem fogadtam el.

Bólint a tetoválás fölé hajolva, és megcsókolja a neveket. Megborzongok, a torkomban csomó keletkezik. Néhány pillanatig csendben maradunk. Elmélkedve. Mindketten elveszve a világunkban.

– Mesélj az utolsó barátnődről!

Halkan felnevetek, ahogy egyik kezemmel az arcomat dörzsölöm.

– Hallani akarsz az utolsó barátnőmről?

– Igen. Akarok.

– Miért?

– Megmondom, miután meséltél nekem.

Újra kuncogok, az ujjbegyemet fel-le futtatva a gerincének csontos nyúlványain.

– A neve Kerith volt. Okos, csinos, kedves és magányosabb volt, mint én. Körülbelül egy évig randiztam vele a Whartonon.

– Mi történt?

Vállat vonok.

– Befejeztük a sulit. Kapott egy ajánlatot egy nagy könyvelőirodától Miamiban, és nem adtam elég szart ebbe, hogy bármit kérhessek. Ő ambiciózus volt, én nem. Elment, én pedig nem próbáltam megállítani vagy vele tartani.

– Huh – mondja.

– Mi az?

– Ez jó ideje volt már, ugye? Úgy értem, nem most szakítottatok.

– Nem. Évekkel ezelőtt történt.

– Azóta nincs barátnőd?

Magamhoz húzom.

– Nincs – vallom be. – Nem különösebben akartam. Randizgattam, néhány lánnyal tovább is, mint másokkal, de nem nagyon köteleződtem el.

– Hmm…

– Csak el voltam veszve, Napsugár, és nem akartam egy nővel megosztani a felkavarodott világomat. Vagy a fejemet, ami azt illeti. De amikor apa meghalt, minden megváltozott. Összpontosítottam. Hajtottam. Jó vagyok ebben a munkában, és tetszik.

Oldalra dönti az arcát, hogy a sötétben megtalálja az enyémet, mintha kihívna.

– Bassza meg, szeretem. Igazán. Csak… mókás, tudod?

Mosolyog, de csak fél szívvel. Megfogom az egyik arcát.

– Ne hagyd, hogy a nőkkel való múltbeli tapasztalatom elbizonytalanítson. A tiéd leszek, ha ezt akarod.

– Az enyém? – kuncog. – Alig ismersz engem, Jake Turner.

Megrázom a fejem.

– Tudom, hogy Fiona Napfény Foss vagy. Ismerlek – ismétlem, mert tényleg így van. A tudatom felismeri az övét.

Két elveszett lélek, s valahogy egymásra találnak.

– Tudom, hogy könnyen elpirulsz. Az ajkadba harapsz, hogy elrejtsd a mosolyod. Jobbkezes vagy, de elég sok mindent tudsz ballal is csinálni – megérintem az állkapcsát, hüvelykujjammal az arcát simogatom. – Okos vagy, gyorsan tanulsz. Őszintén kedveled a csaposokat, de utálod a pincérnőket. Elképesztő formában vagy, és meg tudsz előzni, ha akarsz. Vacak csapos vagy, de versengő természeted van, azonban nem érzed jól magad. Texasból jöttél, és amikor izgatott vagy, esetleg félsz, jobban kijön az akcentusod. A rózsaszín a kedvenc színed, mert mindenhova azt hordod, amikor nem egyenruhában vagy. Szereted a csoki fagyit karamell öntettel – lágyan megcsókolom, orromat az övéhez dörzsölöm. – Elveszettnek és magányosnak érzed magad, még akkor is, ha emberek vesznek körül – végül kienged egy remegő lélegzetet, mintha az egész beszédem alatt bent tartotta volna. – Ismerlek, Napsugár, mert az én nőm vagy.

– A te nőd – rázza a fejét. – Ez olyan… barbár. És mégis nagyon tökéletes.

Megcsókolom. Megcsókolom a duzzadt ajkát, és a magaménak követelem azokat. A magaménak követelem őt. Ő az én nőm és megtartom őt. Még akkor is, ha ez gyerekesen hangzik. Nem megy vissza. Nem bujkál.

Leszúrom a férjét és kibelezem, mint a disznót.

– El fog jönni értem – mintha a gondolataimban olvasna, képtelen a szemembe nézni. A mellkasomon lévő tetoválást bámulja, az ujjával még mindig a vonalakat követi. – Niklas sosem telepedett le, sosem eresztett gyökeret. A gravitáció átfolyik rajta, hiszen úgy véli, birtokolja, mint minden mást. Miként minden szeszélyét manipulálhatja, és ha arra vágyik, a vízen járhat. Szegényen nőtt fel; és egy tervvel talált ránk. A pénz a legfontosabb. Niklas sosem akart engem. Túl sokáig tartott, hogy rájöjjek. A Ramsey–Foss-vagyont akarta. Meglátott, és rájött, hogy képes átvenni a Foss-birodalmat. Szép szavakkal és a régen áhított figyelemmel levett a lábamról, sohasem volt egy cseppnyi igazság sem a hazugságaiban. Aztán a szüleim elkövettek egy végzetes hibát. Legalábbis számomra. A végakaratuk szerint nem öröklöm a vagyon nagy részét huszonöt éves koromig. Habár ez nem csak pénz. Enyém a Foss Industries hatvankét százaléka. El tudtam menekülni, de teljesen addig nem, amíg a férjem a vezérigazgató, a felelős. Három év múlva minden megváltozik – egyenletesen lélegzik, mintha fájna neki befejezni. – Meg fog találni és visszavisz.

– Miért nem mentél soha a rendőrségre? – rájövök, hogy ez talán hülye kérdés, de meg kell kérdeznem.

Felnevet.

– Ez nem volt lehetőség a számomra. Először is rosszul nézett volna ki a Foss Industriesnél, és nem úgy neveltek, hogy kiteregessem a szennyest, hogy mindenki azon csámcsogjon. Ez szar mentségként hangozhat, de ez nem olyasmi, amelyet magánügyként kezeltek volna. A sajtó velem foglalkozott volna, és abban az esetben, ha nem figyeltél volna, örökké a női áldozatok a bűnösök. Ezen kívül pedig nem is tettek volna semmit sem. A Foss Industries Niklas vezetésével évente több mint egymillió dollárt adományoz különböző rendőrségi szervezeteknek. Legalább egy tucat gyorshajtása volt, de sohasem kapott bírságot.

Elhallgat, felemelem az állát, amíg rám nem néz.

– És? – mert tudom, van itt más is.

Bámul rám, kifújja a levegőt.

– Egyszer kijöttek, amikor felhívtam őket, látták az arcomon és a testemen lévő zúzódásokat, de még csak őrizetbe sem vették. Elláttak az otthonunkban, aztán otthagytak, mondván, nem tehetnek semmit, hacsak nem kérek távoltartási végzést, ami – szerintem – hazugság. Megkérdeztem tőlük, mivel jár ez, és elmagyarázták, ha van ilyenem, és átlépi az elrendelt határokat, elfoghatják vagy ideiglenesen letartóztathatják. Hát ez az. Ha házasok vagyunk, együtt élünk, minden kifogás ki van zárva. Niklas eszméletlenné vert miután elmentek, figyelmeztetve, ha valaha is újra kihívom őket, megöl.

Krisztus. A rendőrség tette törvénytelen volt.

– Csak meg kell mondanunk neki, hogy nem vihet vissza – ígérem a kezemben tartva az arcát, ügyelve rá, hogy higgyen nekem, mert sohasem fogok hazudni neki. Sohasem csapom be, mindig megtartom a neki tett ígéreteim. Mindig. Fiona előrehajol, és lágyan megcsókolja az ajkam.

– Amikor felnövök, kizárólag olyanná akarok válni mint, amilyen te vagy.

Nevetek, újra magamra húzom, pompás, bársonyos melle a mellkasomhoz préselődik. Forró teste felhevíti az enyémet.

A farkam életre kel. Elég későn, vagy korán, attól függ, honnan nézzük. Egyetlen éjszaka sem aludtam rendesen, amióta a lány a városban van, de nem akarok aludni. Ébren akarok maradni, beszélgetni, szeretkezni vele, és elmondani neki, melyeket eddig soha senkinek.

Bassza meg! Nem kapsz túl sok ilyen pillanatot valakivel, és nem fogom elpazarolni.

– Mi mást akarsz még, amikor felnősz?

Rám néz, az arca pár centivel van az enyém fölött.

Mosolyog. Rájöttem, hogy ezt a Fiolát kedvelem a legjobban. Boldog. Életvidám. Játékos.

– Mikor felnövök, profi úszó akarok lenni – mondja komolyan, de nem tudom megállni a vigyorgást. – Bántalmazott nőkön és gyerekeken akarok segíteni. Szociális munkás lenni, aki erre specializálódott. El akarom pusztítani az olyan férfiakat, mint az apám vagy Niklas, akik azért, mert van pénzük, azt hiszik, senki sem árthat nekik. És boldog akarok lenni.

Most épp mosolygok, de valójában pont végigsírom a mondandóját.

Felnyúlok, és ajkam az övéhez nyomom.

– Még valami? – suttogom neki.

– Jó anya és feleség akarok lenni. Szeretném fogni a gyerekeim kezét, amikor iskolába viszem őket. Ott akarok lenni a szülői értekezleteken, és házi készítésű brownie-kat sütni eladásra. Szeretnék egy kertet és ízletes ételeket főzni abból, melyeket termesztettem. Jó akarok lenni valamire. Szeretnék számítani valakinek.

– Nekem számítasz – szakítom félbe gondolkodás nélkül. – És a legtöbb dolog… nos… nem értem, hogy miért ne tehetnéd meg. Kivéve, hogy profi úszó légy. Arról talán tegyél le!

Megrázza a fejét.

– Nagyon jól úszom.

Nevetek, megcsókolom az orrát, az arcát. A szemhéja remegve lecsukódik.

– Azt hiszem, amikor felnősz, az lehetsz, ami csak lenni akarsz.

– Talán – tűnődik. – De mindenki, aki rám néz, a pénzt látja. Olyan, mint a rák, vagy filmsztárnak lenni. Ez az, amit ismerek, és csak arra gondolnak, amikor beszélek velük. Nem csak Fiona vagyok, Fiona Ramsey-Foss vagyok, a milliárdos lánya. Vagy még rosszabb, Fiona Foss-Vaughn. Az örökös, a nő Niklas karján. Nem kérek együttérzést. Rájöttem, hogy sokan megölnének, hogy megkaphassák, ami az enyém, de az életemben nincs semmi csillogás. Többnyire szenvedés és fájdalom.

– Akkor jó, hogy elmenekültél.

– De mennyire – mosolyog.

– Csak tudd, nem a pénzt látom, ha rád nézek. Nem érdekelne, ha Mia Jonesszal találkoztam volna pár hete az út mellett, és egy fillért sem érne a neved. Még mindig kedvelnének.

Mosolya fényesen ragyog a sötét szobában. Fi az enyémhez dörzsöli az orrát. Elenged egy elégedett sóhajt.

– Én is kedvellek. És nagyon örülök, hogy nem erőszakoltál és öltél meg az első éjszaka. Sokkal szexibb vagy, mint Bőrpofa.

Megcsípem az oldalát, ezzel elérem, hogy visítson és fészkelődjön. Keményen megcsókolom, mert megtehetem, hiszen az enyém. Legalábbis most, egy ideig, igaz? Mindent ki kell hozni magunkból.

– Félek, hogy beléd esem – mondja, az arca kipirul, de állhatatos pillantása nem tétovázik.

– Lehet, hogy nekem már késő.

Megrázza a fejét, mintha nem érteném.

– Ez veszélyes, Jake, a Turner Hoteleknek. Niklast semmi sem állítja meg abban, hogy visszavigyen. Ha valaha megtudja, hogy itt voltam veled… – megint megrázza a fejét, a szeme olyan komoly, amilyennek sohasem láttam.

– Szóval, most mindent birtokol?

– Minden működik, de nem tulajdonol semmit. Minden bizonnyal várja, hogy átvegyem. A szüleim akaratának köszönhetően pokolian korlátozva van. Nem neveztem meg a végrendeletemben kedvezményezettként, habár a közelmúltban erőltette azt.

– Jézus, Fi.

– Igen. Lehet, hogy megpróbál megölni.

A szavak úgy hangzanak, mintha viccnek szánnák. De a hangja átkozottul komoly. El sem tudom képzelni, hogy ilyet mondjak. Hisz benne, hogy a férje képes megölni. A halálát akarja. Hogy fogadhatja ezt el valaki? Őszintén, fogalmam sincs. És hogy lehet, hogy itt fekszik velem mosolyogva, édesen és olyan kibaszott jól? Istenem, ez a nő… Teljesen ámulatba ejt.

Felülve a kezeim közé veszem az arcát.

– Most itt vagy, biztonságban.

– Tönkre fogja tenni az életed – mondta szinte úgy, mintha hangosan gondolkodna. De aztán a szavai figyelmeztetnek. – Amikor itt talál veled, gondoskodik róla, hogy mindenedet elvegye.

– Próbálsz elriasztani?

– Valószínűleg azt kellene.

Megdöntve a fejem megcsókolom. Megcsókolom, mintha sosem csókoltam volna. Mert ez az, ami a legjobban számít.

– Megéred a kockázatot. És tudok vigyázni magamra.

– Az összes hős ezt mondja, mielőtt minden darabjaira hullik.