7. Fejezet

7. fejezet

Mia

Fordította: Mary

Korrektúra: Velia

Beteszem a fülhallgatóm, és addig igazgatom, amíg úgy nem áll, ahogy szeretném. Elindítom a lejátszási listám, amire futni szoktam, aztán bedugom az iPodomat a karomon levő, műanyag, vízálló tokba, és elindulok. Esik. Ez az első alkalom, hogy esőt látok, mióta megérkeztem, úgyhogy örömmel üdvözlöm ezt az időt. Nedves és hűvös. Vagy legalábbis hűvösebb, mint általában. Az eső friss illata, ahogy a forró járdára hullik – valakitől egyszer hallottam, hogy esőszagnak hívja –, betölti az orromat, miközben a nyakamat ropogtatom, hogy az izmaim ellazuljanak.

Még új vagyok ebben. Nem a futásban – hiszen mindig is futottam, amikor lehetőségem volt rá. Kevéske szabadságom egyik apró szeletkéje a mozgás volt­–abban, hogy elhagyom a hotelt. Na,ez újdonság. És a kiképzés. De Maddox felajánlotta a segítségét, és mivel ő óriási, mackószerű férfi, aki a seregben szolgált, pontosan tudja, hogy kell bevinni egy kemény ütést.

A Taking Back Sunday könyörtelenül bömböl a fülembe, ahogyan lekanyarodom a főutcáról, egy kevésbé feltűnő hely felé. Általában ezrendkívül forgalmas környék, de ebben az irgalmatlanul korai órában még csendes. Hamar megtalálom a ritmust, és élvezem a nedves, szürke reggel magányát.

A hideg esőt, mintha csak dézsából öntenék, és szinte szúrósan csapódik a bőrömnek, teljesen eláztatva. Az elmém kitisztul, és így a légzésemre és a lépéseimre tudok koncentrálni a csúszós betonon. Ez az egyetlen olyan időszak napközben, amikor nem rá gondolok. Amikor el tudom engedni.

Tovább futok, két újabb háztömböt elhagyva,amikor afekete táblán észreveszem a nyomtatott, fehér „David Torres konditerem és kevert harcművészetek stúdiója”feliratot. Ami azt illeti, fogalmam sincs róla, kicsoda David Torres, de Maddox azt mondta, jó barátja és nem bánja, ha ingyen használjuk a termeit, feltéve, hogy végzünk reggel nyolc előtt.

Lelassítok, mielőtt elérem az ajtót, és az utolsó 100 yardon kezemet a csípőmre téve sétálok, miközben az orrom keresztül beszívom a hűvös levegőt, majd lassan kilélegzem a számon át. Két,eszeveszetten kigyúrt srác az edzőterem ajtaja felé siet, miközben osztják egymásnak az észt. Azok, akik itt edzenek, megszállottak. Profik, vagy azok akarnak lenni. Én nem vagyok, és nem is célom, de ez az első dolog,amióta eljöttem, amelytől erősnek, sőt felszabadultnak érzem magam.

Becsusszanok mögöttük, mielőtt az ajtó becsukódna, és azonnal a lépcső felé veszem az irányt, amely felvezet a harmadik emeletre, a privát edzőterem felé. Az épület első emeletén van a fő konditerem. Mindenféle gép és súly megtalálható itt, melyre az ember vágyik, ezen kívül van még néhány futópad, szobabicikli és elliptikus tréner is. Itt található továbbá az öltöző és a szauna.

A második emelet különböző termekre van osztva. Van két tréning- vagy csoport-stúdió és két másik, nyolcszög alakú tér a küzdősportoknak. A ringben midig heves küzdelem folyik, és csak a profi harcosok edzenek itt. Sosem voltam még itt akkor, amikor ők edzettek, de hallottam az öltözőben, amikor két nő beszélgetett róla. Állítólag egy férfi eltörte az állkapcsát, és annyira bedagadtak a szemei, hogy nem látott, mivel visszautasította, hogy védőfelszerelésben harcoljon.

Az utolsó dolog pedig, amit látni akarok, az az, hogy emberek még a szart is kiverik egymásból, és mindezt csak a sport kedvéért.

A harmadik emelet azonban egy nyílt tér a privát órákhoz. A padló egyik felén az az általános, világos keményfa látható, mely a konditerem többi részén is jellemző, a másik oldalt azonban kemény matracok borítják. Heti háromszor van privát órám Maddoxszal. Amikor újra megkérdeztem, miért segít nekem, akkor elárulta, hogy van négy nővére. Négy. Így a magyarázata a következő volt.

– Ha valamelyik nővérem abban a helyzetben lenne, amiben te vagy, akkor szeretném azt gondolni, hogy lenne valaki, aki úgy próbál segíteni rajta, ahogyan én rajtad. – Átrágtam magam ezen a gondolaton, és megemésztettem. Maddox jó ember, és bár még nem tudom hogyan, de mindent vissza fogok neki fizetni. A hamis iratokat, az új melókat, a személyi edzést és nagy általánosságban azt is, hogy mindig ott van, amikor szükségem van rá.

Olyan, mint a nem létező bátyám. Egyszerűen elbűvölő, de a kapcsolatunk szigorúan plátói. És tudom, hogy ez mindkettőnk részéről így működik. Őnem úgy vizslat, mint Jake. Jake úgy bámul, mintha nem akarna nézni. Mintha nem tudná levenni rólam a szemét. Másfelől Maddox még azt sem vette észre, hogy befestettem a hajam, amíg rá nem kérdeztem, hogy mit gondol a változásról.

Fellépek az utolsó lépcsőfokra, és átsétálok a nagy, dupla üvegajtón, mely a stúdióba vezet. Az ajtószárnyak suhogva csapódnak be mögöttem, és azonnal megcsap a fertőtlenítőszerek, a vegyi anyagokból álló légfrissítő és az izzadtság szaga. Pontosan olyan kellemetlen, mint amilyennek hangzik, és mégis furcsán megnyugtató.

A sarokban lévő asztalról leemelek egyet a négyzet alakúra hajtogatott törölközőkből. Mielőtt bedobnám az asztal mellett lévő kosárba, letörlöm az arcomról és a karjaimról a felesleges esővizet és izzadtságot.

– Hé,te lány, készen állsz a munkára? – kérdezi egy ismerős hang mögöttem. Megfordulok és befogadom a százkilencvennyolc centimagas Maddox Sinclair látványát, aki kezét a keskeny csípőjén pihentetve kíváncsian figyel. A sztenderd kemény,„ne baszakodj velem”-kifejezést mintha az arcára ragasztották volna.

Ezt szeretem benne. Nem vesztegeti az időt bájcsevegésre.

Csak lánynak hív, de ennek nincs derogáló felhangja. Úgy gondolja, ha nőnek hívna, az sokkal lekezelőbb lenne, és mivel tisztában van vele, hogy az igazi nevem nem Mia, így ezt sem hajlandó használni, szóval a „lány” mellett döntött.

Azt állítani róla, hogy impozáns, még enyhe kifejezés. A sötétbarna haja egészen rövidre van vágva, közel a koponyájához, katonai stílusban. Mélyen ülő, púderkék szeme azt üzeni, hogy „ne baszakodj velem”, különben elképzelhető, hogy nem élsz addig, hogy „megbánhasd, mielőtt kicsinálnálak”. A szemöldökén megülő verejtékcseppek azt sugallják, hogy már túl van némi edzésen a matracon. Világosszürke edzőpóló öleli körül óriási mellkasát és karizmait, ehhez világoskék futónadrágot visel.

Nem mosolyog.

Ami azt illeti, alig mosolyog a tréning során, habár amúgy igazi okostojás.

Pontosan látja a fájdalmamat, és ehhez még hozzá jön a sajátja is. És bár nem tudom, mi bántja, de azt látom, hogy a sebei mélyek és annyira belé ivódtak, hogy teljesen a részévé váltak. Éppen úgy, ahogy az én esetemben.

– Teljesen – válaszoltam vigyorogva egy fejbólintással. –Vagy nem állok mindig készen? – emeltem meg az egyik szemöldökömet, mintegy kihívásként. Az öklömet csípőre teszem, színlelt unatkozással utánozva le a pózt, amelyben áll.

– Jó – válaszolta a szoba másik oldalára mutatva. –Most pedig told szépen ide a segged ezekre a matracokra, és aztán kezdünk.

Azt teszem, amit mondd, nos, azért, mert őhatalmas,a különlegeserőknél szolgált pasi–már persze,ha találgatnom kéne, habár erről sosem beszél. Egyszerűen csak nem szórakozol ezekkel a srácokkal. Azt gondolnád, hogy a tudat, hogy akár a kisujjával is eszméletlenre verhet, megijeszt, főleg azok után, amin Niklasszal átmentem, de nem így van. Tudom, hogy Maddox sosem bántana. Igaz, hogy küzdünk, és közben ledob a matracokra, de sosem túl keményen, és oka is van annak, hogy ezt csinálja. Meg kell tanulnom, vagy legalábbis dolgoznom kell ezen. Sosem emelt rám kezet idegességében.

És emiatt mind jobban tisztelem, hiszen sosem kezelt törékeny gyerekként.

Persze ez a fajta bizalom nem jött könnyen.

Az első alkalommal öt percen belül kiakadtam.

Az én hibám volt, hiszen nem voltam egyenes a múltammal kapcsolatban. Ez egy körülbelül egy órás beszélgetéshez vezetett, hogy pontosan mit is szeretnék elérni az együtt töltött idő alatt. Hogy miért csinálom. Ez azt jelentette, hogy nyitottam felé, és olyan dolgokat osztottam meg vele, melyekről azt gondoltam, sohasem fogom elmondani senkinek. De amíg beszéltem, egyszer sem láttam ítélkezést a szemében, sőt, ami azt illeti, nem is sajnálkozott.

És ez segített. Mostmár bízom Maddoxban, és hagyom, hogy azt csinálja, amire szerinte szükség van. Egyszerűen szólva, szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy edzett legyek. Késznek kell lennem. Számítanom kell a kiszámíthatatlanra, mert ha Niklas eljön, nem lesz figyelmeztető jel. Általában nem figyelmeztetett, mielőtt ütött volna, és sosem enyhült meg, amikor könyörögtem neki.

– Pár napja elkezdtem dolgozni – említettem meg neki valami oknál fogva kissé szégyenkezve. –Mindkét munkahelyen, a hotelben – tettem még hozzá, mintha nem tudná. Ő szerezte nekem a kicseszett melókat. Előtte állok, körülbelül hat lábnyira tőle, a kör alakú küzdőtér egyik oldalán, amit vastag ragasztócsík jelöl a kék matracon. Ez határolja be, hol dolgozunk együtt. Egyfajta határ, mely segít a koncentrációban.

A küzdelem intim játszótér. Legalábbis Maddox így gondolja. Bevallom, kicsit úgy kezelem, mintha egyszemélyben lenne a terapeutám, az edzőm és a barátom. Bár lehet, hogy ez nem helyes.

Végülis neki nem ez a szerepe. De hagy beszélni, és végig is hallgat, így nem fogom abbahagyni, amíg előtte vagyok.

– Na és hogy ment? – kérdezi sokkal melegebb tónusban, mint korábban, de a kemény pillantása nem változik. Ismeri a múltamat, legalábbis annyira, amennyire szükséges. Tudja, hogy bántalmaztak, aztán elmenekültem. A többi nem rá tartozik.

– Hmm – elpirulok és lenézek. Nevetségesnek érzem, hogy a gondolataim automatikus visszatalálnak Jake-hez. Nem kellene rá gondolnom. Gyűlölöm az érzést, amely rám tör, amikor figyel. Vagy azt, ahogyan a testem reagál rá. –Jó. Félelmetes. Ráadásul szinte biztos, hogy nem vagyok túl jó csapos.

Nem neveti el magát, mint ahogyan számítottam rá, úgyhogy kétségbeesetten próbálom még jobban értelmezni az arckifejezését. Nincs rajta sem szánalom, sem pedig szimpátia;amúgy sem sokszor lehet ezeket az érzéseket látni rajta. Ehelyett olyan, mintha erősen elgondolkodott volna azon, amit mondtam. Ellazítja a kezét és a térdét, kevésbé feszes testtartásban áll, amíg töpreng.

– Ez egy tanulási folyamat, igaz? Mint minden új munkahelyen, itt is meg kell tanulnod, hogyan működnek a dolgok. Adj egy esélyt ennek, és próbálj pozitívan gondolkodni. A Bisztróban hamar bele fogsz tanulni a feladataidba, mert Julien egy kiképző őrmester pontosságával irányítja a helyet. A Valeria más. Diamond a gond, igazam van?

Felnevetek és megrázkódom.

– Hát, elég kemény volt. Valami Kippa nevű lány nem jött be dolgozni, és neki nem volt ideje betanítani, szóval… – megfordulok, hogy ne nézzek a szemébe. Nem vagyok biztos benne, miért nem akarok neki Jake-ről beszélni. Talán, mert attól félek, hogy elpirulnék, ha róla beszélnék. Ráadásul az is biztos, hogy nem mondtam el Maddoxnak, hogy talált rám Jake az út szélén, amikor lerobbantam a semmi közepén.

– Szóval, akkor más tanított be? Kicsoda?

Megrázkódtam.

– Jake – válaszoltam a szemem a déli fekvésű ablak mögött csepegő esőre szögezve. –Nem tudom a vezetéknevét.

Nem válaszol, ami persze arra késztet, hogy visszaforduljak.

Szórakozottan, komolyan elgondolkodva dörzsölgeti a sima állát, önelégült mosollyal az arcán.

– Jake jó srác– mindössze ennyit válaszol. –Csak tarts ki. Főleg a Valeriában. Tanulási folyamat, igaz? Pont, mint bármely másik új munkahelyen – ismétli meg, rám meresztve a szemét, mintha el kellene fogadnom ezt a tényt. Igen ám, de a szavai ott visszhangoznak a lelkemben, és görcsbe rándulok a megaláztatástól. Azelőtt még sosem volt munkám. Csak bólintani tudok, miközben a szívem a torkomban dobog. Maddox csípőmagasságba emeli a kezét. Újra beáll a pozíciójába.

Egyik lábával a másik elé lépve követni kezd a körön belül, kristálytiszta szemét le nem véve rólam.

Leutánzom a beállását, rajta tartom a szemem, ahogyan tanította. Sosem nézz a támadód kezére vagy lábára, mert átverhetnek. Mindig a szemét, vagy mellkasuk felső részét figyeld, így könnyebben megjósolhatod a mozdulataikat és a szándékaikat. A testem felkészül a támadásra, kissé előre hajolok, csak annyira, hogy súlypontom a csípőm fölé essen. A lábam mindig vállszélességű terpeszben van, a kezem pedig magam előtt támadó és egyben védekező pozícióban tartom.

– Próbálj új emberekkel találkozni. Barátkozz.

A szavai hideg zuhanyként érnek, megdermedek, mielőtt csettintene az ujjával, hogy újra az előttem lévő feladatra koncentráljak.

– Erre még nem vagyok kész. Egyébként is – horkantok fel gúnyosan –, mit mondhatnék nekik magamról?

– A bizalmat ki kell érdemelni– válaszolta nyugodtan mély hangján, de érződött benne a teljes koncentráció is, ahogy lassan körbetáncoltuk a küzdőteret. –Ez sosincs ingyen. Nézz csak ránk. Lassan kezded, és szépen felépíted.

Kivéve, hogy a bizalom csak megtévesztés, egy olyan szó, amellyel az emberek kényelmesen dobálóznak, ha valami hasznuk van belőle.

Lerázom magamról a beszélgetést. Hatástalan. Próbálom a legjobb formámat hozni, és a mozgására koncentrálni, így befogom a számat, és ő is így tesz. A barátok nem része a célkitűzésemnek. Ezek után csendben körözünk tovább, majd figyelmeztetés nélkül támad. Behúz egyet, melyet a jobb kezemet leeresztve védek ki. Arrébb lépek, és én is beviszek egy határozott ütést az oldalára, amit nem blokkol. Nem erős ütés, és nem vagyok benne biztos, hogy fáj-e neki, mégis jól esik. Most épp nem használunk sem bokszzsákot, sem pedig kesztyűket, ezért az ütéseink inkább a testi kontaktusról és a mozdulatokról szólnak, mintsem az erőről.

Az majd később következik.

Jelenleg leginkább az önbizalmamat próbáljuk felépíteni. Arra sosem tudsz igazán felkészülni, hogy megtámadnak. Pláne nem akkor, ha a támadó sokkal nagyobb nálad, ami igaz Niklasra. Ő ökölvívó testfelépítésű. Gyakorlatilag a konditermében él. Persze ez nem számít,a tudat önmagában erős fegyver, hogy képes vagy megvédeni magad. Lehet, hogy nem leszek képes győzni, ha ellene harcolok, de talán eléggé el tudom vonni a figyelmét, vagy részben lebénítani, ami időt ad, hogy elszökjek.

Az agyam legmélyebb, legsötétebb zugában az, hogy visszaütök Niklasnak, hogy valóban fájdalmat okozok neki, még tovább hajt. Ha újra utánam jön, el fogom pusztítani a világát, pont ahogyan ő is tette az enyémmel.

Maddox nem vár, újra támad.Az egy, majd két ütés kombinációja hátra lök a matracra, és egy nagy puffanással seggre esem.

– Francba – mormolom, a kezemet a matracra csapva, mielőtt felpattannék, hogy újra kezdjük.

– Ne legyél már ennyire frusztrált, te lány. Ez még csak a negyedik órád. Rendkívül jól csinálod– bíztat, miközben újra körözni kezdünk, ez alkalommal csak néhány lábnyira egymástól.

– Nem tudom szabályozni– felelekcsalódottan ráncolva a szemöldökömet, és talán némi haraggal is, melyet a felszín alatt rejtegetek. –Képes akarok lenni rá, hogy szétrúgjam a seggét.

És még csak nem is viccelek. Tényleg ezt akarom. Persze erre még a legvadabb álmaiban sem számíthatok. Ez olyan lenne, mintha egy kiscica támadna egy pitbullra. Szánalmas és irreális. Mégis, az álom azért csak itt van, és a macskák közismerten bátrak és hajthatatlanok.

Megajándékoz egy félmosollyal, és ez volt a legtöbb, amit eddig edzés közben láttam átsuhanni az arcán. Talán azért, mert az mondtam,segg, pedig nem szoktam szitkozódni. Kivéve a fejemben.

– Egy hölgy sosem káromkodik – mondta mindig anyám. Ez egy olyan lecke, melyet nem egyszerű megtanulni.

– Higgy nekem, nemsokára képes leszel rá. Most pedig hajrá, még mielőtt újra seggre ültetlek.

És beleadok mindent. Ütök, rúgok és a könyökömet is használom. Forgok és kicsavarodom, blokkolok és elhajolok. Sok ütéssel elérem, Maddox pedig még többel viszonozza.

Így küzdünk több, mint húsz percen keresztül. Összekapunk és szétrebbenünk. Mire megállunk, izzadtság csorog rólam mindenhol, szinte kiköpöm a tüdőm. Az adrenalin féktelenül szalad végig az ereimben. Mintha be lennék tépve, és lassan függő leszek tőle. Bámulatos, hogy mennyire különbözik ez attól, amikor az adrenalinlöketet a félelmem adja.

Lehúzok egy adag vizet az újrahasznosítható üvegből, amit itt hagyok. Olyan szomjas vagyok, hogy a fél üveggel megiszom, mielőtt Maddox egyet is kortyolhatna. Víz csorog az államon, lecsöpögve az izzadtság áztatta topomra.

– Tetszik, ahogy támadáskor bevitted az ütéseket–mondta előttem állva, ettől újra kiscicának éreztem magam. Leginkább azért, mert nem értek vele egyet. Túlságosan is visszafogta magát. Ezzel tisztában vagyok, és ezt ő is tudja. –Az ütéseid kemények, érezni az erőt bennük. A rúgásaid? Nos, az egy másik történet–elcsüggedve pillantok rá, miközben kézfejemmel letörlöm a felesleges vizet a számról. –A rúgásokkal nehezebb megbarátkozni. Sokkal nehezebb, mint az ütésekkel. Ezek kimozdíthatnak az egyensúlyodból, és ha helytelenül használodazokat, sebezhetővé tesznek, szóval, értem én…–feltartja a kezét, hogy megállítson, mielőtt még vitatkozni kezdhetnék. – Dolgozni fogunk rajta, hogy egy kibaszott harcigépezetet csináljunk belőled. Ne aggódj emiatt.

Egy kelletlen mosoly jelenik meg az arcomon, még mielőtt ugyanolyan gyorsan el is halna. Szembe fordulok vele, és a szemébe nézek.

– Muszáj formába jönnöm, amilyen gyorsan csak lehet, Maddox. Azt akarom, hogy keményen megdolgoztass. Ezzel nem szórakozom.

Három hosszú lépést tesz felém. Minden lépése legalább kétszer akkora, mint az enyém. A mutatóujjával az állam alá nyúl, ettől ösztönösen visszahőkölök.Maddox azonban nem hátrál meg, és felbillenti az arcom a sajátja felé, mielőtt ugyanolyan gyorsan visszahúzódna. Tudja, hogy nem szeretem, ha megérintenek, mégis feszegeti a határaimat. Olyan, mintha kantár nélkül lovagolnék, nincs mivel irányítani. Nincs hova manőverezni. A könyörületességére vagyok ítélve, és ezt ő is tudja.

– Komolyan úgy gondolod, hogy eljön megkeresni téged? – a hangja óvatos, de a szemén látom, hogy az igazat akarja hallani. Nem maga miatt. Nem hinném, hogy Maddox Sinclair túl sok mindentől félne. Még Niklas sem olyan ostoba, hogy kikezdjen vele.

Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom, mielőtt bólintanék.

– Ha megtudja,hol vagyok, biztosan tudom, hogy eljön értem – nem hátrálok, egyenesen állok, és hagyom, hogy azt kezdjen azinformációval, amit akar.Tudnia kell, és ami még fontosabb, nekem is szembe kell néznem vele. Két hete semmi sem történt ebben a sivatagi oázisban, ebben a szökevények számára tökéletes játszóházban,ez azonban nem nyugtat meg.

Niklas nem fog senki mást küldeni. Ő lesz ott, én és a tompa, erőszakos zúzódások.

Maddox összehúzódó szemöldökétől ráncok jelennek meg a homlokán. Kék szeme az arcomon táncol, majd egy szívdobbanásnyira az üvegajtóra rebben, mielőtt újra a szemembe nézne.

– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy felkészülj és készen állj a támadásra. Ezt megígérhetem… –elhallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogy folytatni akarja-e. Érzem, hogy egy „de” készül kibukni az ajkán, ezért bólintok, és tágra nyílt szemmelbíztatom, hogy folytassa. Amikor végre újra beszélni kezd, a hangja zavart, mintha nem lenne kedve kimondani a szavakat, melyek most következnek. –Korábban támadt már rád fegyverrel?

Azonnal megrázom a fejem.

– Nem. Soha. Ő inkább olyan fickó, aki az az ökleit és rúgásait preferálja. És… –itt megállok egy pillanatra, és lenézek a lábamra, mert érzem, ahogy lassan elpirulok. Az ujjaim ökölbe szorulnak, mert nem tudom, hogy mondjam el valakinek, akit alig ismerek. Élesen beszívom a levegőt, majd kifújom, és kibököm. –Nem az a célja, hogy halott legyek. Nagyon is élve akar.–Hiszen többet érek neki élve, mint holtan, de ezt már nem teszem hozzá.

– Ennek ellenére többre van szükséged, ha tényleg úgy gondolod, hogy utánad jön.

Őszinteségén meglepődve kérdőn emelem meg az egyik szemöldököm.

– Ez mégis mit jelent?

Egy újabb lépéssel közelebb jön.Százkilencvennyolc centis magasságából bámul le rám, de nem félelmet, vagy fenyegetést sugároz, hanem inkább birtokló módon védelmező. Mint amikor egy báty védi a húgát.

– Ez azt jelenti, ha a helyedben lennék, akkor vásárolnék egy fegyvert, és csatlakoznék a lövész klubhoz. Megtanulnék úgy lőni, mint egy kibaszott profi. – Már nyitom a számat, hogy megszólaljak, de feltartott keze megállít. –A fizikai küzdelem az egy dolog, és lehet, hogy magas vagy, de könnyű. Körülbelül mennyi is…–a szeme végigpásztázza a testem, de nem hátborzongató módon, egyszerűen felmér. –55kg vagy?

– Igen, nagyjából. – Fogytam, mióta Vegasba költöztem. Nem szándékosan, de a rendszertelen étkezés megtette a magáét.

– Behúzhatsz neki, és megrúghatod, és ez segíteni fog. Hidd el, tényleg így lesz. Meg fogom tanítani, hogyakadályozz meg egy támadást, de Mia… – Szünetet tart. Kihangsúlyozza a hamis nevem, és ezzel eléri, hogy teljesen rá figyeljek, és felfogjam a mondanivalóját. –Néha ennél többre van szükség, hogy megmentsd az életed. Lehet, hogy nem öl meg, és sosem mondanék neked olyat, hogy gyilkolj meg valakit, de elképzelhető, hogy szükséged lesz rá, már ha érted, amit mondok.

Figyelő tekintete elől elfordítom a fejem. Képtelen vagyok tartani magam, úgyhogy menedéket keresek a nagy ablakoknál. A karjaim védekezőn a mellkasomra fonódnak. A sötét, mélabús ég mintha az érzéseim tükörképe lenne. Egy pillanatra elgondolkozom a hallottakon és Maddox is csendben marad, várja hogy a szavai leülepedjenek. –Sosem volt még a kezemben fegyver– ismerem be csendesen, képtelenül arra, hogy elforduljak az ablaktól.

– Ha kényelmetlenül érzed magad tőle, azt meg tudom érteni – újra megáll. Tudom, hogy nem fogja felajánlani, hogy megtanít lőni, habár elgondolkozom rajta, vajon miért habozott, mielőtt befejezte a mondatot. –De paprikaspray mindenképp legyen nálad.

– Oké – suttogom. Úgy érzem, hogy azt a kevés önbizalmat, amit eddig sikerült felépítenem, most mindnullára süllyedt.

– Ezt nem azért mondtam neked, hogy elbizonytalanítsalak. Megígérem, hogy igazi harcos faragok belőled. –Végre visszafordultam hozzá, és intenzív arckifejezése láttán a lélegzetem is elállt. – Így lesz, és tudni fogod, hogyan okozz fájdalmat neki, vagy bármelyik seggfejnek, aki baszakodni próbál veled. De a fájdalom nem egyenlő a halállal, és néha csak az utóbbival úszod meg élve. Csak azt akarom, hogy teljes körű védelmet élvezz.

Nagyot nyelek, mielőtt megköszörülöm a torkom, hogy eltüntessem a gombócot.

– Köszi, Maddox. Nem tudom elmondani, hogy mit jelent ez nekem.

– Helyes– vigyorodik el. –Akkor ne tedd. Kurvára utálom, ha dicsőítenek.–Akkora mosolyt villantok rá, hogy az összes fogam kilátszik. –Most pedig vegyük fel a lábszárvédőket, és lássuk, mit tehetünk. Úgy ütsz, mint egy kislány.

Na szép. Tényleg szép. Pasik, nem igaz?

Elmasírozik, méghozzá kétségkívül a felszerelés felé, melyet korábban a távolabbi fal mellé készített ki, de nekem még kell néhány további másodperc, hogy összeszedjem magam. Túl sok infót kaptam, amit fel kell dolgoznom, és még annális több gondolkodni valót.

Maddoxnak igaza van.

És még ha nem is fegyvermániás lányként neveltek, talán itt az ideje, hogy ez megváltozzon.