1. Fejezet

1. fejezet

Mia

Fordította: Xavier

Korrektúra: Velia

Az égő olaj szúrós szaga fullasztó. Még így is elviselhetetlen, hogy az összes ablak le van eresztve és a ventillátorok fújják befelé a kinti levegőt. A kocsi motorháztetejéből gomolygó füst még ennél is aggasztóbb. Meg kell állnom. Valószínűleg most. Tudom, hogy ez mit jelent. Ez azt jelenti, hogy itt ragadtam a semmi közepén…hol a pokolban is vagyok?

Hideg felismerés vág végig az arcomon. Fogalmam sincs, hol vagyok.

Nem emlékszem, hogy a síkságon, a sivatagon és a hegyeken kívül, mikor láttam utoljára egy várost, vagy bármi mást.

Körülöttem minden sötét. Nem egyszerűencsak sötét, szurokfekete. Olyan fekete, hogy nem látok semmi mást, csak a keskeny, gyenge fénynyalábot, amelyetaz ősi fényszórók küszködve kibocsátanak magukból. Olyan ez, mintha a kocsi elején két zseblámpa ragyogna, csak azt világítva meg, amelyet a fénye elér. Haszontalan.

Még elmenekülni sem tudok. Lehet egy ember ilyenszánalmas?

A füst most határozottan egyre sűrűbb, közvetlenül az arcomba és a nyitott ablakok felé fújják a ventillátorok. Nem tudom belélegezni vagy átlátni rajta, és amikor csak ezt teszem, égeti a torkomat és a szememet. Ironikus lenne, hogy megfojtson a füst egy lopott autóban, amikor el tudtam volna vinni az anyám Mercedesét is. Csak porosodott a garázsban, mióta meghalt. Niklas nem vette volna észre, ha eltűnik. Legalábbis egy ideig biztos nem. De van benne GPS nyomkövető, mint az összes autónkban, ezért is hagytam a kertész kedvenc, régi tragacsa mellett.

Az autó egy zörgő hangot ad ki magából, mielőtt rángatózni kezd, majd újra megrándul, a kormánykerék oly mértékben eltekeredik, hogy már alig bírom megtartani. Most kifogytam a lehetőségekből. A belső világítás ki-be kapcsolódva felvillan, aztán ez megismétlődik, majd hirtelen leáll a motor, és kénytelen vagyok félregurulva az út szélén megállni.

A teljesen üres úton.

A francba.

Nos, én biztosan nem számítottam arra, hogy ez történik. Nevetnék, ha ez nem volna ennyire tragikus.

Legalább nyár van és meleg.

Fogalmam sincs róla, milyen messze vagyok a legközelebbi várostól. Elhagytam Dallast tegnap, és nyugat felé hajtottam.Határozottan nyugatra mentem, mivel egy darabig követtem a Flagstaff és a Las Vegas felé irányító jelzéseket. De valahogy megengedtem magamnak, hogy elkalandozzon a figyelmem, és most itt vagyok.

A semmibe vezető úton.

Az autó lerobbant.A motor a legfülsértőbb zajt adja ki magából, amikor megpróbálom elfordítani a kulcsot. Mint amikor fém csikorog a fémen. A szag még a zajnál is rosszabb, és azon töprengek, hogy bent maradhatok-e az autóban.

Mi van, ha kigyullad?

Tényleg csinálnak ilyet az autók, vagy ez csak a filmekben történik? Fogalmam sincs. De ez a helyzet semmi esetre sem megnyugtató. Gondolkodnom kell.

A táskám után kotorászom az utasülés puha szövethuzatán, és a kezem a vállszíj köré zárul. Még a kezem sem látom az orrom előtt, annyira sötét van itt. Beletúrok a táskámba, megtalálom az új mobiltelefonomat és megnyomom a gombot.Világít, mutatva nekem a kezdőképernyőt. Felnyögök, amikor látom, hogy nincs térerő. Kíváncsi vagyok, hogy ez azt jelenti-e, hogy internetem sem lesz?

Megérintem a böngészőt, de a képernyő azt jelzi ki, hogy nincs internet kapcsolat.

Mi a fenét fogok most csinálni? Könnyek szúrják a szemem, és ennek semmi köze a mérgező füsthöz. Hogy engedhettem, hogy ez megtörténjen? Nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom az útjelző táblákra, ahelyett hogy egész úton a tönkrement életemen rágódom. Újra frissítem az internetes oldalt, ugyanazokkal az eredményekkel.

Nincs térerő. Nem működik az autó. Fogalmam sincs, hol vagyok. Sem élelmiszer, sem víz. Még egy átkozott takaró sincs. Egyébként sem maradhatok ebben a kocsiban. Valószínűleg meg fogok fulladni, ha megpróbálom.

Ez. Szívás.

A kezem a műanyag kormányoszlopra csúszik, miközben kieresztem a legélesebb sikolyt, amelyet a füsttől eldugult tüdőmből képes vagyok kiüvölteni. Ez semmivel sem csillapítja a növekvő pánikot és frusztrációt. Körültekintek –mindenüttkutatva,ahol csak tudok, a nyitott ablakokon kívül –, de eredménytelenül.Nincs fent a hold. Csak haszontalan csillagok, melyek nem kínálnak meleget vagy fényt, hogy lássak.

Amint pont azon vagyok, hogy kiszálljak és elsétáljak, ragyogó fény árasztja el a visszapillantó tükrömet, átmenetileg elvakítva engem.

Reflexszerűenhunyorítok és elfordulok, mielőtt rájövök, hogy ezek fényszórók. Ó, hála Istennek. Túl sötét van ahhoz, hogy kivehessem a közeledő autót,de ezen a ponton ez nem érdekel.Hacsak nem a rendőrség. Az nem annyira lenne jó. Bárki más rendben van.

Aztán észreveszem, hogy ez egy nagy kamion, a föld fölé magasodik és olyan hangos, hogy a világ vibrál a hangerejétől.

Mindössze csak a fényszórókat látom, ahogyrám szegeződnek, mint egy spotlámpa.

Egyrészt megkönnyebbültem, hogy megállt. Másrészt, fiatal nő vagyok, egyedül a semmi közepén –kiszolgáltatva a kamion sofőrjének. Megerőszakolhatnak és megölhetnek, majd kidobhatják a testem a bozótba.Rendben. Ez a forgatókönyv. Nem sok mindent tehetek ezzel most. Tegyük fel, hogy csak azt kell látnom, mire megy ki ez a játék, és reméljük a legjobbakat.

Miért nem hoztam fegyvert? A rohadt Texasban vagyok. Mindenhol voltak fegyvereink az átkozott házban. Miért nem gondoltam rá, hogy magammal hozzak egyet? Viszont – ismerve magam és a szerencsém – valószínűleg magamba lőnék a támadó helyett. Különösen azért, merthalványlila gőzöm sincs róla, hogyan is kell lőni.

Talán elfogadnák a kenőpénzt a nemi erőszak és a gyilkosság helyett?

Reménykedjünk.

A vezetőoldali ajtó egy tompa csattanással becsukódik, és az oldalsó visszapillantó tükrömben figyelem, ahogy egy magas, sötét, kapucnis figura lassanlépdel az autóm felé. A szívem majd’ kirobban a mellkasomból, a légzésem szabálytalan, azujjpereceim elfehérednek, úgy markolászom a kormánykereket.Nem tudok megmozdulni, sema szememet levenniaz alakról, amint közelebb húzódik.

Odaér az ablakomhoz, bámul rám, azonban a szemét nem látom. A kapucnija árnyékba rejti az egész arcát.

Mindössze annyit tudok kivenni, hogy magas és erős testalkatú; valószínűleg másodpercek alatt elpattintana, mint egy gallyat. Először csak néz rám, ahogy óvatosan fölsandítok rá, teljesen lebénulva a jelenlététől.

Szánalmas, hogy olyan vagyok, mint a fényszóróktól elvakított szarvas.

– Minden rendben odabent? – kérdezi; a lágy baritont meghallvaúgy érzem, mintha kristályból öntenék ki a whiskey-t a jégkockákra,és lehetővé teszi számomra, hogy kifújjam a lélegzetemet, amelyet eddig visszatartottam. – Szükséged van segítségre?

Az utolsó dolog, amit tenni akarok az az, hogy kinyissam az ajtót ennek a fickónak, de nem hiszem, hogy van választásom. Különösen azért, mert a hangom, úgy tűnik, hogy még nem működik. Hátralép, amikor kattan a zár az ajtómonkitérve az utamból, minthaelvárná tőlem, hogy kiszálljak.

A kezem hevesen remeg, és nem tudom, hogy a lábam elbírja-e a súlyomat, ha megpróbálok felállni. Ígyehelyett inkább ülök, belepréselve testemet az ülés vékony, csomós szövetébekissé felé fordulva a félig nyitott ajtónyílásban.

Mi a fene ütött belém?

– Megsérültél? – folytatja, megtörve a hallgatásom.

– Nem – válaszolom, miközben lenézek a lábára: sötét foltos, fekete túrabakancsvan rajta, és régi, kopott farmer fedi azizmos combjait. A hangom halk, de eléggé hangos, hogy hallható legyen a zajos teherautó motorja mellett, amely úgy tűnik, gúnyolódik a hasznavehetetlen autómon.

– A szagból ítélve a kocsidsok olajat eszik. Be tudod indítani?

– Nem – mondom újra karjaimat védekezően a hasam köré fonva, miközbenremeg a gyomrom. Úgy érzem, most túl sebezhető és védtelen vagyok. Rosszul érzem magama férfiak közelében a legjobb napokon és a legjobb helyzetekben is, és ez a mostani természetesen egyike sem azoknak.

Motyog valami felismerhetetlent az orra alatt, és aztán azt mondja:

– Akkor menjünk.– Nyers utasításától kiráz a hideg, és nem tudom megfejteni, hogy a rossz-félékhez tartozik, vagy sem. De ha bántani akarna, nem tette volna már meg? Nem tudom. Nincs referenciám anemi erőszakot elkövetők és gyilkosok azon módszereiről, amelyet az áldozatukkal szemben alkalmaznak.

– Hová megyünk? – a hangom magabiztosabbra sikerül, mint amelyre képesnek tartottam magam.

Hátradőlök az ülésemben, a tekintetem végre feljebb vándorol.A keze tiszta és ápolt ellentétben a farmerével vagy a bakancsával. Az arcátelfedi a sötétség, és semmit sem tesz annak érdekében, hogy ez ne így legyen, habár nyilvánvaló, hogy látni szeretném őt. Sokszorosára nő a félelmem, amikor vonakodik megmutatni magát. Lehet, hogy megcsonkították, és most ugyanezt tenné velem. Lehet, hogy ő a pszichopata a Texasi láncfűrészes mészárlásból.

– Beviszlek a városba – magyarázza, mintha ennek nyilvánvalónak kellene lennie minden épelméjű és racionális ember számára. De most nem vagyok sem épelméjű, sem racionális. Gyakorlatilag már két napja vezetek megállás nélkül.Egyetlen alkalommal tudtam aludni, amikor behajtottam egy éjjel-nappal nyitva tartó Wal-Martba, és leparkoltam hátul, hogy lehunyjam a szemem néhány órára.

Város. Be fog vinni a városba.Vajon melyik városra utal? Las Vegas kisvárosnak vagy nagyvárosnak tekinthető? De ha elvisz a városba, az valószínűleg azt jelenti, hogy nem fog megerőszakolni és megölni engem, ugye?Vagy hazudhat is,figyelmeztet a lány azagyam mélyén. Istenem, ez a helyzet egy szívás. Nincs más választásom, bíznom kell benne.

Biztosan nem maradhatok itt.

A kibaszott sivatag közepén vagyok.

– Oké. Köszönöm. Nagyra értékelném.

Egy lépést hátra lép, mintha ő is pont úgy tartana tőlem, mint én tőle. Felállok, a kavics és a száraz föld ropog a lovaglócsizmám alatt. Legalább én megfelelő ruházatot viselek. Felnézek rá, csak a szája egy részét és a borostás állkapcsát tudom megpillantani.Ívelt vonalak éspuha, telt ajkak lenne a pontos, de a többi?

– Megtennéd, hmm…– nagyot nyelek, egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontomat. – Megtennéd, hogy leveszed a kapucnid?

Kuncogva felmordul.

– Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy nem vagyok Bőrpofa,[1] vagy valami ilyesmi?

Én is nevetek, de ez kínosan és reszketegen tör ki belőlem, mert pontosan a gondolataimat visszhangozta. Egészen a hátborzongató horror filmig.

Hátratolja a kapucniját, és teljesen más okból elakad a lélegzetem.

Gyönyörű, amely komikusnaktűnik, tekintve, milyen férfiasnak és masszívnaklátszik ez a fickó, de ez az elsőszó, amely az eszembejut.

– Meg vagy elégedve?

Csak bámulok rá. A gyönyörű nem jelenti azt, hogy biztonságos is.

Ajkának sarkai önelégült vigyorra kunkorodnak.Fejét alig észrevehetően megcsóválja, miközben kezétmegadóan felemeli.

– Nem foglak bántani. Ígérem. De nem hagyhatlak itt húsz mérföldre a legközelebbi várostól. –Húsz? – Valóban szerencsés vagy. Egészen véletlen, hogy épp erre jártam, miután elmentem a gáthoz.Úgy döntöttem, hogy kocsikázom egy kicsit, és a hosszú kerülő úton jöttem hazafelé.Szerencsére – hangsúlyozza ki ezt az utolsó mondatot, miközben egyik kezét végigfuttatja az állán és tetőtől-talpig végigmér engem. – Itt rekedhettél volna egész éjszakára egyedül, anélkül, hogy egy autó errefelé járt volna.

Milyen gát? Mint a Hoover-gát? Hol a fenében vagyok?

– Szerencsés – szajkózom, a szó fanyar ízű a nyelvemen, mert nem hiszem, hogy valaha is ezt mondtam volna magamra. Szinte nevetni szeretnék a helyzet abszurditásán.

– Hogy hívnak? – kérdezem a szemébe bámulva. Azt hiszem, barna színűek lehetnek. Nem tudom egyértelműen megállapítani, de ez az, amire fogadnék. A hajaa tetején hosszabb,kissé kócos, és rövidebb az oldalakon. A színe alig értelmezhető ebben a fényben, olyan sötétnek tűnik, mint a szeme. Az erős, markáns állkapcsát tisztességes réteg„lusta férfi”-borosta borítja.

Favágó, elmélkedtem. Mindazonáltal szexi. Mosolyog, a fogsora tökéletes. Fehér és egyenes.Érdekes és üdvözlendő ellentmondás az egyébként nyers stílusa mellett. És ez a mosoly…Azt a mindenit.Valamilyen furcsa oknál fogva ellazít. Mintha a szájhigiéniája és az a tény, hogy gyönyörű mosollyal rendelkezik, a jellemét is tükrözné.

Mikor lett belőlem ez a hülye lány?

– Jake – mondja, lassan, unottan nézve rám, a szememinden egyes centiméteremen végigsöpör, mielőtt újra megtalálja az arcomat.

Az arckifejezése megváltozik, egyre szkeptikusabb és óvatosabb, ahogyan tekintete végigmasíroz az összes arcvonásomon. Azon tűnődöm, vajon felismer-e engem. Remélem, nem. Valahogy kétlem. Nem tudom elképzelni, hogy a világ ezen részén ismernének.

– Mi a neved?

A nevem. Habozni kezdek. Melyik nevet adjam meg neki? Természetesen nem az igazit.

– Mia – bököm ki szememet lesütve.

– Miért nemkapsz fel bármit is a bent lévő cuccaidból, amiket meg akarsz tartani, és jössz utánam? Van egy barátom, aki be tudja vontatni a kocsidat a városba.

Bólintok, de esélyt sem kapokrá, hogy válaszoljak, mielőtt elhúz vissza a kamionjához, miközben lenyűgöző sziluettjétfényglória keretezi.Nem vesztegetve az időt, felkapom a táskámat a lopott kocsi utasüléséről.

Beharapom az ajkamat. Van még bármi más itt, amire szükségem van? Bármi, ami összekapcsolhatna engem ezzel az autóval?

Azon kívül, hogy hol szerezted és az ujjlenyomataid kivételével?

Egy sor átkot motyogok az orrom alatt.Mire ez a kocsi kész lesz, én is kikészülök.

De ez a srác azt mondja, ismer valakit, aki el tudja vontatni, és felkínálhatok nekik készpénzt, hogy eltüntessék. Senki sem lesz bölcsebb.

A csomagtartóhoz sétálok, felnyitom, és egyenként kiemelem belőle a bőröndjeimet leállítva a poros földre.

Jake már ott vár rám, a fényszórói megvilágítjáka kocsim hátsó végét, biztosítva, hogy lássak. A rendszámtáblám is látható, ésettől a bensőm megremeg. A TEXAS szó vastag nagybetűkkel áll rajta az állam képével együtt. Most már túl késő, sóhajtok. Csak remélem, hogy nem a legjobb megfigyelők közé tartozik.

Jake szó nélkül felemeli az egyik bőröndömet. Megyek utána, a másikat magam mögött húzva, a kerekek akadoznak a göröngyös földön. Kacsázunka kamionja és a kocsim között, és aztán kinyitja az utasoldaliajtót nekem. Kikapja a bőröndömet a kezemből, könnyedén felemeli és behajítja a kis hátsó ülés mögé az utasoldalon a másik bőröndömmel együtt.

A lenyűgözően nagy kezével felém nyúl, hogy megfogja a karomat, és ösztönösen visszahúzódom, mintha az ujjai tűzből lennének.

– Ne érj hozzám! – förmedek rá.

Kezea levegőbe emelkedik, és sötét szeme tágra nyílik.

– Csak segíteni akartam beszállni.

– Ó. Sajnálom, de azt hiszem, menni fog, köszönöm – mondom, érezve egy kis bűntudatot a kitörésemért.

Felhúzom magam a tiszta, hűvös fülkébe, és belélegzem a fenyőillatú kölni és az új autó csábító illatát. Szép ez a kamion. Drága, ha tippelnem kéne – tekintettel az ülések puha bőrére, a faburkolatra és a masszív műszerfalra, amely tele van gombokkal, kijelzőkkel és mindenféle technológiával.

Aztán leesett. Az a srác, aki elvontatja a kocsimat, utána tud nézni, mielőtt még üzletet köthetnék vele. Olyan messzire kell jutnom, amilyen messzire csak lehetséges. Talán jobb lenne, ha ő nem hívna fel senkit. Ha mi csak itt hagynánk a semmi közepén.

– Nem kell hívnod a barátodat – mondom, amikor beszáll a kocsiba, becsatolvaa biztonsági övét.– Itt hagyhatjuk az autót. Szerintem ez bedöglött és nagyon öreg. Van egy hely a közelben, ahol újat tudok venni? – Ez rizikós lesz, de mi más választásom van? Viszont fogalmam sincs, milyen kocsit engedhetek meg magamnak a szerény költségvetésemből. Valószínűleg nem sokkal jobbat, mint amellyel idáig jöttem.

Jake hosszan és merevenbámul rám. Mintha próbálna kiigazodni rajtam. Ettől ideges és türelmetlen leszek, ki akarok jutni innen. Úgy érzem, mintha egyenesen keresztüllátna rajtam, és összehangolt erőfeszítéseket teszek annak érdekében, hogy ne változtassak a helyzetemen, vagy ne fordítsam el a tekintetem. Igazam volt a barna szemével kapcsolatban, de ezek nem csupán barnák. Meleg, tejcsokoládé színűek.

– Ha itt hagyjuk a kocsidat, végül a rendőrség fogja összeszedni. – Figyel engem,szándékosan vár a reakcióra, és bár a szívem vadul lüktet a mellkasomban, mindent megteszek, amit csak tudok, hogy fenntartsam a higgadt arckifejezésemet. – És semmi sem lesz nyitva reggelig.

Szemem lecsukódik, ahogy a lélegzetem szaggatottá válik. Felszállhatok egy buszra vagy egy vonatra, de ez avégső megoldás, és kétlem, hogy el tudnék csípni egyet ma este.

– Itt ragadtam – suttogom magamnak. – Hol vagyok? – kérdezem inkább kíváncsiságból, mint bármilyen más okból.

– Henderson vagy Boulder város határában, attól függően melyik úton jössz be – válaszolja; a szemöldökömösszeráncolódik.

– Nevada – teszi hozzá.

Henderson, Nevada? Fogalmam sincs, hol vannak ezek Las Vegashoz képest, de ezek voltak az utolsó útirányjelző táblák, amelyekre emlékszem. Uram, bajban vagyok.

Mi a fenét fogok most csinálni?

---

[1]Bőrpofa (Leatherface) 2017-es amerikai horrorfilm, amely az 1974-es A texasi láncfűrészes előzményfilmjeként készült.