29. Fejezet + Epilógus

29. fejezet

Fiona

Fordította: Red Ruby

Korrektúra: Velia

Az égbolt egyike azoknak a fakózöld, baljóslatúan kinéző dolgoknak. És a levegő olyan nagyon nyugodt. Még egy kóbor fuvallat sincs. Ha ez Texas lenne, tornádókra gondolnék, bár nem kapunk belőlük általában ennyire a szezon végén. Las Vegasban azonban csúnya vihart jelent a horizonton, s azt általában nem a kedvencem. De éppen most, valahogy üdvözlöm az elkövetkező káoszt. Egy villámcsapás világítja be az eget, csak hogy néhány pillanattal később kövesse a mennydörgés, és aztán az eső csapkodása, ahogy a szélvédőnek verődik.

Két éjszakát töltöttem a kórházban. Törött bordák és komoly agyrázkódás. A rohadék, amikor eltörte a bordáim egyikét, megsértette a tüdőmet is. A rendőrség közvetlenül azután jelent meg, hogy Maddox és Jake mindenhol végigtapogatták Gavin fegyverét. A srácok elmondták a rendőrségnek az ő verziójukat az eseményekről, és felteszem, nem volt nehéz elhinni nekik azt. Nem volt semmi más a videón, minthogy Niklas próbál kivonszolni engem a hotelből, és Jake utánunk fut. De amikor elértük a hosszú bekötőutat, mely a rendezvényközponthoz vezet, a felvétel véget ér, mert nincs több kamera ott. Ez hasznos Gavinnek.

Nem emlékszem sok mindenre, ami azután történt, hogy Jake kijött. Egy csomó kiabálás és lövések. Fájdalom. Istenem, a fájdalom intenzív volt, sokkal rosszabb, mint a múlt alkalommal, amikor Niklas majdnem halálra vert.

A rendőrség hosszú, könyörtelen órákon keresztül hallgatott ki engem. Az arcom ott volt mindenhol a televízióban, ahogy a sajtó egyik álhírt szerezte meg a másik után. Csúf volt és nyomasztó. Minden, amit akartam, hogy hagyjanak egyedül, hogy gondolkodhassak. Hogy feldolgozzam. Azonnal eljöttem, miután elengedtek a kórházból. Ez két hete volt. Kettő. Őszintén, egy emberöltőnek tűnik inkább. Vagy legalábbis hónapoknak. Jake mondta, hogy velem jön, de ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek vissza Texasba, mert meg kellett tennem. Azzal az ígérettel hagytam ott őt, hogy visszajövök, miután szembenéztem a démonaimmal.

Jake körülbelül annyira fogadta ezt jól, mint ahogy az ember a halálos ítéletét fogadja el. Keményen harcolt velem. Harcolt értem, és én szeretem ezt benne. Jake harcos, de ahelyett, hogy az ökleit használná, a fejét és a szívét teszi ezt. Végül, rengeteg győzködés után, egyedül mentem el.

De valami váratlan történt, amikor Texasba értem.

Amikor betettem a lábam a nagy, üres villába. Amikor láttam a családi fotókat, az esküvői képeket és a ruhákkal teli szekrényeket, amelyeket sosem fog újra viselni a tulajdonosuk. Valami sötét helyre érkeztem. Valami gyönyörű helyre. Belélegeztem a lehetőségeket. Egy megújult életet.

Aztán elvágtam minden köteléket a külvilággal. Először életemben szabad voltam. Valóban szabad. Sok volt egyszerre, hogy megbirkózzam vele.

A családom, a férjem halott volt, míg én szabad.

– Meg lesz őrülve – mondta vontatottan Maddox szarevő vigyorral, ahogy a hotel mellett autózunk, elhaladva a rendezvényközpont mellett. A rendezvényközpont, mely megváltoztatta az egész életünket.

Maddox megnyom egy gombot a kormányán, és Jake szexi baritonja morajlik keresztül a Bluetooth hangszóróin. A szívverésem felgyorsul a hallatán.

– Megyek. Ezúttal nem tudsz lebeszélni róla.

– Nem tudsz ma este repülni – mondja Maddox szenvtelenül, próbálva fékezni vigyorát. – Tudod, vihar és miegymás. Veszélyes lehet. – Felém fordul egy ostoba vigyorral, és megrántja a vállát, ami azt mondja: ötletem sincs, mit mondjak.

Visszatartom a nevetésemet.

– El kell jutnom hozzá, Maddox. Hetek teltek el, és alig válaszolt a hívásaimra, az üzeneteimre. Haldoklom itt.

Bűntudat áraszt el, bensőmet ólomsúlyként húzza. Maddox átnyúl, és gyorsan ráteszi kezét az enyémre, mely összefonva az ölemben nyugszik. Megerősítően megszorít, mielőtt elenged, és visszateszi a kezét a kormányra.

– Vedd feleségül – javasolja Maddox, az a hülye vigyora olyan szélesre nő, hogy látom a gyöngyfehér fogait a kocsi tompa fényében. Seggfej. – Szarok rá, hogy csak néhány hónapja ismered őt. Nem is mondom azt, hogy most azonnal kell megtenned. De hülye lennél bármi mást tenni.

Magamban mosolygok ezen, rázva a fejem. Jake kuncog a telefonba, a hangtól megborzongok, és a férfi még csak nincs is egy légtérben velem. Atyám, durván beleestem.

– Mi a baj, Maddox? Féltékeny vagy?

– Igen, anyaszomorító, az vagyok – akkor csettint a nyelvével, átfuttatja a kezét a haján, és egy oldalpillantást vet felém. – Pokoli egy ütést tud bevinni. – Még egy kacsintás felém, mire keresztülnyúlva behúzok a hatalmas, izmos vállába. – Menj, szedd össze magad, szerezd meg a csajodat, és hozd haza, ahová tartozik. És mondd meg neki, igazam volt a mentéssel kapcsolatban. Tudni fogja, hogy értem.

– Gyökér vagy – mondom abban a pillanatban, hogy megszakad a hívás, és Maddox hahotában tör ki.

– Ó, ne már – mondja vidáman. – Ez a szar pokolian vicces volt, és ezt te is tudod. Lent van a Stripe végén egy megbeszélésen, de haza fog menni, hogy felkapja a táskáját, mielőtt elrepülne, hogy megszerezzen téged. Jó, hogy rajta fogunk ütni otthon.

Bólintok.

– Jó.

Jake bemutatkozott, mint a Turner Hotels új vezérigazgatója. Ennek meg kellett lennie, még ha egy kicsit korábban is volt, mint ahogy tervezte. Nyilatkoznia kellett a lövöldözésről és Niklasról, és ha ezt nem vezérigazgatóként tette volna, nos, az rosszul nézett volna ki. Nem csak neki, hanem a vállalatnak is. Előbb vagy utóbb kiszivárgott volna. Egy ilyen titok nem tarthat ki sokáig.

Kérdések keringtek a Jake-kel való kapcsolatomról. Ő sosem kommentálta nyilvánosan, és én bizonyosan sosem mondtam senkinek semmit, nem mintha beszéltem volna a médiával. Technikailag férjezett asszony voltam. Még ha évek óta nem is éreztem magam annak. Azt hiszem, a gumicsont sokkal pontosabb leírása annak, ami voltam.

Szerencsénkre ez Las Vegas. És Vegasnak nincs hosszú memóriája. Valójában ez a város büszke arra a képességére, hogy tud úszni az árral. Hogy nem akad fenn a világ unalmas hétköznapi szarságain. Maddox kitesz engem egy öleléssel, és a holnap esti vacsora ígéretével. Kedvelem Maddoxot, olyan, mintha grizzly medve lenne a bátyád.

Belépek a hotelbe, és keresztülkígyózom az őrületen, amíg el nem érem Jake liftjét. Mindent megváltoztatott, miután Niklas bejutott. A kódja más, és beszereltetett egy kulcskártyát. Kamerákat rakatott a liftbe, ahogy az apartmanjához vezető folyosóra is – mindkettő közvetlenül a biztonsági toronyba van bevezetve.

Maddox mindent elmagyarázott, amikor átadta nekem a kulcskártyát.

A bejáratnál lévő szekrénybe lerakva a cuccomat, távol a lifttől, lemondok arról, hogy felkapcsoljam a lámpákat – az üvegfal javára. Gyönyörű itt éjszaka. Különösen, amikor sötét a szoba. Ez a szoba. Istenem, alig gondolok az utolsó alkalomra, amikor itt voltam. De nem gondolok most arra. Az üvegfal szólít engem. A vihar nem a városban van, hanem kint a hegyekben, bár az eső elért minket. Szétcsúsztatva az ajtókat kilépek az erkélyre, és azonnal elázom a záporban.

Villám csap keresztül az égen, az azt követő mennydörgés megijeszt a lehető legjobb módon, az izgalom borzongása jár át. Ez elég nagy hülyeség. De nem tud érdekelni. Ez a leginkább életteli dolog, melyet hosszú ideje éreztem. Az ég felé fordítva az arcom behunyom a szemem, és hagyom, hogy az eső verje azt, és lemossa rólam a múltamat.

– Mi a faszt csinálsz itt kint? – kiáltja Jake, mire megint megijedek, a hatása a testemre ugyanaz, mint a villámlásnak és mennydörgésnek.

Megpördülök, hogy szembe nézzek vele, a szemem kitágul, az ajkam szétnyílik. Jack végigpásztázza a testem, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok. Mintha nem tudná elhinni, hogy én állok az erkélyén, a felhőszakadás közepén. Nincs egy porcikám sem, mely ne lenne esővízzel telítve. Hosszú hajam az arcomra és a testemre tapad, a fehér ruhám második bőrként tapad rám. Tekintetem lecsúszik, követve szemének mozgását. A mellbimbóim kemények, keresztülfeszülnek a ruhám és melltartóm most már átlátszó anyagán, fehér bugyim szintén látható, ahogy alatta a puncim vonala is. A bőröm minden négyzetcentimétere közszemlére van téve. Zavarban kellene lennem, de nem vagyok. Talán a szemében lévő tűz az oka. Vagy ahogy megnyalja az ajkait. A dudor a nadrágjában.

Jake négy hatalmas lépéssel átszeli az erkélyt, foglyul ejtve engem a karjában, és magához préselve engesztelhetetlen szorítással. A bordáim még fájnak. Csak egy pár hete volt, és a testem még érzi annak a napnak a hatását. Érzékeny bordák. Fejfájás. De ebben a pillanatban nem érdekel. Jake. Ő minden, amit látok.

– Mit csinálsz kint állva az erkélyemen a zivatar kellős közepén? – böki ki durván.

– Gyönyörű volt – lihegem, hangom kifulladt. – Nézni akartam, amíg várok rád.

– Ötven emelet magasságban? – hangja hitetlenkedő. – Ez a hely olyan, mint egy villámhárító. Megölthetett volna.

Hátrahúzódom az öleléséből, és lágyan elmosolyodom.

– A vihar a hegyekben van. – Ujjammal kimutatok az égre, épp amikor egy újabb villám hasítja ketté az eget. – Nézd. Nincs közel. Mi csak az esőt kapjuk.

– Mióta ismertek a viharok a kiszámíthatóságukról? – sóhajt, kezét végigfuttatja most már átázott haján. – Nagyjából, mint te, Napsugár. Te a kiszámíthatatlanság istenverte vihara vagy. Hogy kerültél ide?

– Maddox hozott el engem. Én hívtam őt.

– Maddox? – morogja. Igen, Maddoxnak igaza volt Jake őrültségével kapcsolatban. – Te Maddoxot hívtad, és nem engem?

Vállat vonok, felmosolygok rá, belebámulok a gyönyörű, obszidián szemeibe. Istenem, ez a férfi. A szívem úgy ver tőle, mint senki mástól. Az eső zuhog körülöttünk, hangosan és engesztelhetetlenül erőszakosan.

– Igen. Meg akartalak lepni, és átmentél volna tiszta ősemberbe, ha téged hívlak először.

Megrázza a fejét, düh és csalódottság tombol benne.

Kezem felemelkedik, körbefogom az arcát, kényszerítem, hogy rám nézzen. Halljon engem.

– Időre volt szükségem, Jake. Időre volt szükségem, hogy kitaláljak mindent magamnak. Sosem tettem ezt. Sosem voltam egyedül. Sosem éreztem, hogy dönthetnék a saját életemről. Mindig ott volt ez az… üresség.

– Milyen üresség?

Mélyet sóhajtok, vakon bámulva a messzeségbe.

– Mindig úgy éreztem, mintha lett volna egy lyuk a lelkemben. Valami, amit meg kellett volna töltenem dolgokkal, jelentőségteljes dolgokkal, mert üres voltam. Sosem kaptam semmi szeretetet vagy figyelmet a szüleimtől. Sosem voltak barátaim, vagy iskolám, hobbijaim. Megmondták nekem, mit és hogyan csináljak, s én megcsináltam, mert ha csak a legkisebb mértékű ellenállást is tanúsítottam, megfizettem érte. Ezért tapadtam Niklasra olyan kétségbeesetten. Kiutat ígért nekem, de végül valami sokkal rosszabb lett, mint ami a szüleimmel volt. Csak nem ismertem fel, hogy milyen nagy szükségem van erre. – hadonászom az ujjammal kettőnk között oda-vissza. – Hogy milyen üres voltam olyan hosszú ideig. Milyen magányos, elveszett és kirekesztett.

– Végül kitöltötted ezt az ürességet az egyedülléted alatt? – kérdezi lágyan, de az arckifejezése elárulja nekem, nem biztos benne, milyen választ akar hallani.

– Nem, Jake. – Köré csavarodom, arcomat átázott pólójához nyomom. – Te töltötted ki a lelkem. Te töltötted meg addig, amíg már túlcsordult. Én csak nem tudtam mi volt az, addig, amíg nem léptem egy lépést hátra. Teljesen önmagam akarok lenni. Azt hiszem, el fogok oda jutni. De nem hiszem, hogy meg tudnám tenni nélküled. – Hátrahúzom a fejem, állam a vállán pihentettem, ahogy a szemébe nézek. – Sajnálom, hogy nem hívtalak téged túl sokszor, sajnálom, hogy nem voltam elérhető. Utálom a gondolatát, hogy bántottalak téged. Esküszöm nem volt szándékos és a távolság nem rólad szólt. Rólam szólt, és talán ez önzés azután, amin keresztülmentünk, mindazok után, amiket értem tettél. Talán az, és ezért elnézést kérek. Néha csak meg kell nyomnunk a pillanatmegállító gombot, és hagyni, hogy a világ nélkülünk forogjon tovább. De most itt vagyok, és akarom ezt. Veled. Szeretlek, és ha ez így rendben van, akkor szeretnék maradni.

Kezébe fogja az arcom, és ajkai az enyémekre támadnak. Úgy csókol, mintha fel akarna falni. Mintha nem tudna elég közel kerülni. Mintha sohasem kaphatna eleget. Ajkam az övére tapad, hideg és nedves az esőtől. Amikor a nyelvem az övén mozdul, forróság robban bennem, feltölt elektromossággal, s mindent beindít. Ujja a hajamba szánt, meghúzza azt, elég keményen ahhoz, hogy nyöszörögjek.

– Hiányoztál – leheli a számba. – Kurvára hiányoztál. A világom olyan istenverte üres volt, amikor elmentél. Nem akarom, hogy maradj. Szükségem van rá. A tiéd vagyok, Napsugár. Mindig a tiéd leszek, és szembenézek bármivel, ami az utunkba kerül, ha ez azt jelenti, hogy te az enyém vagy a végén.

A szívverésem felgyorsul, ahogy várakozás csap belém, melytől kihagy a lélegzetem, a gyomrom összerándul, és a bőröm bizsereg. Meg sem tudom játszani a hűvöset. Tiszta sóvárgás vagyok. Tiszta szükség. A szemében pusztító tűzvészből ítélve a férfi is pont így érez. Erőlködés nélkül a karjába emel, lábam a dereka köré fonódik, de ahelyett, hogy megcsókolna, ahogy számítok rá, csak közel tart engem, és figyelmesen néz.

– Bízol bennem?

Kiszorítva magamból egy nagy levegőt, pislogok rá. Gondolkodom rajta. Valóban és igazán hagyom, hogy a kérdése átjárjon, amíg abszolút igazságként leülepszik a csontjaimban. Bólintok lassan, tudatosan.

– Az életemmel – mondom neki.

– Köszönöm, Istenem – suttogja, aztán a száját az enyémhez emeli, fogait az alsó ajkamra szorítja, beszívva a szájába, mielőtt ugyanezt tenné a felső ajkammal is.

Egy ferde vigyorra húzódik a szája, amikor felnyögök. Jake elmélyíti a csókot, elszántan, hogy foglyul ejti a hangomat és az ízemet. Megborzongok, majd újabb villámcsapás és mennydörgés után visszatérünk a környezetünkbe.

– Menjünk be. Pokolian veszélyes itt kint, te bolond nőszemély.

Kuncogok, még szorosabban csimpaszkodva bele. Átvisz a lakásán, a testem reszket, mélyebbre süllyedek belé, ahogy ránk fúj a légkondicionáló. Szorosan tart meleg, kemény hosszához szorítva, testeink vizes nyomot hagynak maguk után, ahogy visz. Megkerüljük Jake ágyát, és egyenesen a zuhanyba megyünk.

Letesz a márványpultra, Jake kinyitja az üveg zuhanykabin ajtaját, és elindítja a forró vizet. Bekapcsolja a gőzt is, mert ezt olyan pillanatnak gondolja. Észreveszi, hogy nézem őt, és annyi érzelemmel pillant vissza rám, hogy a mellkasom összeszorul, a gyomrom megremeg.

Ez a nap megváltoztat engem. Nem voltam teljesen biztos abban, Jake hogy fog reagálni rám a két hetes távollétem után. Lágy arckifejezése gyorsan valami teljesen mássá változik, ahogy befogadja a látványomat. Fehér ruhám második bőrként tapad a testemre. A selymes anyag átlátszóvá vált. Hosszú hajam mindenhová odatapad, ahová hozzáér.

– Istenem, csak nézni téged… – rázza meg hitetlenkedve a fejét. – Levegőt sem kapok nélküled.

Fejem félredöntöm kissé, sápadt arcom színt nyer.

– Hogyan tud egy ilyen egyszerű mondat így felvillanyozni engem? Tűzbe hozni? Vagy talán ez csak te vagy, Jake. – Szeme még mindig az enyémhez kapcsolódik, ahogy egy karja a hátam mögé kúszik, és kicipzárazza a második-bőr ruhámat. Az anyag végigcsókolva a domborulataimat, nedves csapódik a földre. – Gondolod, hogy vissza kellene térnem a szőkéhez?

Jake vigyorogva szemügyre vesz. Előre lépve áthúzza lucskos pólóját a fején, mielőtt leveszi a farmerét. Megközelít lassan, módszeresen. Amikor előttem áll, azt suttogja:

– Vedd le a melltartódat és a bugyidat. – Egy reszketeg levegőt veszek, de teszem, amit kér. – A hajad gyönyörű. Nem érdekel milyen színű. Észrevettelek, amikor szőke voltál, és beléd szerettem barnán. Ha fordítva lett volna, az sem változtatott volna a végkimenetelen. – Ekkor kinyúl a kezemért, és bevezet a zuhanyfülkébe, ahol még két ember kényelmesen elférne. De most, csak ketten vagyunk. És ez tökéletes.

Egyidejű nyögések töltik meg a levegőt, ahogy a meleg víz fagyos bőrünket veri, de mielőtt bármi mást mondhatnék, testemet a karjaiba rántja és megcsókol. Jake szája éhesen falja az enyémet, keze felfedezi az összes hajlatot és görbületet a testemen. – Szeretlek – suttogja újra az ajkaimnak.

– Szeretlek – nyöszörgöm vissza, kezem kezd éppoly viharos lenni, mint a hangom.

– Mondd nekem, hogy az enyém vagy, Fi. Mondd nekem, hogy nem hagysz el újra.

– Soha – nyögöm, ahogy hüvelykjének begye megtalálja a csiklómat, ujjai pedig pumpálnak bennem ki és be. Ó, Istenem, igen, Jake!

– Jó érzés? – csak bólintani tudok. – Olyan kibaszott gyönyörű – mondja áhítatosan. – A bőröd a legtökéletesebb rózsaszín árnyalatúvá válik. – Folytatja az ingerlésemet, kínzásomat, amíg ott van előttem a térdén, felnézve rám. – A leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam – suttogja, szinte magának könnyed hangon.

Jake előredől és a merev bimbómat a szájába veszi, míg a másik mellemet megszorongatja a nagy kezével. Felkiáltok, hátrahajolok, a kezem a hajába túrva meghúzza azt, kényszerítve a fejét, hogy pontosan ott maradjon, ahol szükségem van rá.

A bőrömbe kuncog, előcsalva egy hűs hullámot, ami áttör túlfűtött érzékeimen. A lábaim már remegnek.

– Olyan közel vagy, ugye?

Bólintok, szemem félárbócon.

– Ismerlek. Ismerlek kívül és belül.

A testem zümmög neki, ahogy szája lefelé csúszik hasam feszes ívén, amíg eléri a puncim.

– Meg foglak dugni a számmal, és miután ez a csinos kis punci elélvezett a nyelvemen, az éjszaka fennmaradó részét beléd temetkezve fogom tölteni.

– Most – nyögöm. – Szükségem van rád bennem, most.

– Még nem. – Jake megcsókolja a szeméremdombomat, aztán lejjebb mozdul, felemeli a bal lábam és a térdem a vállára téve a jobb hozzáférés érdekében. Fel- lefuttatja az orrát. Megnyal egyszer, mielőtt visszahúzódik, és az őrületbe kerget izgató felvezetésével. – Nem kaphatok eleget abból, amilyen ízed van. Ahogy a tested vonaglik és összeszorul az ujjaim és a nyelvem körül. – Két ujját belém dugja, s én alig kapok levegőt. – Olyan forró és nedves. Csak miattam. Csak nekem.

Olyan hangosan nyöszörgök, hogy a hangom megtörik az erőlködéstől, a fejem hátraesik, a zuhanykabin márványához préselődve.

– Istenem, veled kapcsolatban mindentől kemény leszek.

– Kérlek, Jake – könyörgök, képtelen vagyok ezt még egy percig kibírni. Túlzottan be vagyok gerjedve, s nagyon feszült.

– Annyira, kurvára az enyém – leheli belém, megfújva a csiklómat még egy utolsó alkalommal, mielőtt beszívja a szájába, miközben ujjai gyorsabb tempóban pumpálnak ki-be. Szétesem, a nevét sikoltva újra és újra, amíg a zuhany falának dőlök kimerülten és puhányan, de közel sem végezve.

Jake feláll, magához szorítva tart.

– Itt vagy az ágyban? – kérdezi lágyan, végigfuttatva ujját le a hajamon.

– Mindkettő.

Egyetértően bólint, felemel a karjába, majd egyetlen, sima mozdulattal belém hatol. Felnyög, becsukja a szemét egy pillanatig, ízlelgetve az összekapcsolódásunk érzését, mert ez túl intenzív ahhoz, hogy ne tegye.

Figyelem őt, aztán becsukom az enyémet.

– Nyisd ki a szemed – parancsolja, mielőtt belesüllyedhetnék ebbe a mindent kitöltő érzésbe. – Ez nem olyan pillanat, hogy becsukva tartsd azt. Nézz engem, ahogy nézlek téged. Szeress, ahogy én szeretlek.

Jake mozogni kezd, a testünk a tökéletes ritmusban újra és újra összekapcsolódik. Mindent nekem ad. Önfeledten dug engem. Ez észbontó. Részegítő. Ez minden, amiről sohasem tudtam, hogy hiányolom. És amikor elélvezünk, a szemem még mindig őt figyeli. Tudom, hogy még nem találtunk ki mindent. Tudom, hogy még vannak előttünk akadályok. Tudom, hogy nem lesz mindig ilyen tökéletes. Ez az élet. Az élet csúf és brutális, amikor nem gyönyörű és derűs. Lehet pokolian kemény, és a pénz nem változtat ezen. A pénz nem teszi kevésbé fájdalmassá azt a harapást. Legalábbis, nem végső soron.

Az életem többször is összetört, szétzúzódott.

De képesek vagyunk együtt összerakni az egészet: megjavítani valamennyi törött, csúf darabomat.

Jake pedig velem lesz, és az egész úton fogja majd a kezem. 

Epilógus

Jake

Fordította: Red Ruby

Korrektúra: Velia

Három évvel később

Fiona kész katasztrófa ma. Tökéletes női roncs. Bárki más számára huszonöt évessé válni más érzés lenne. Elég menő érzés lenne, tudva, hogy már hivatalosan is a húszas éveid közepén vagy. Elég öreg ahhoz, hogy több eszed legyen. Elég fiatal, hogy még azt csináld, amit akarsz.

De nem neki.

Egész nap a telefonon lóg az ügyvédekkel, elrendezni az örökségét. Az örökségét, mellyel nem sok mindent akar kezdeni. Elsőként eladta a Foss-részvények nagy részét, feladva a tulajdonjogát. Aztán ott van a Foss-pénz. És a Ramsey-pénz. Nem ismerem a pontos összeget, de tudom, hogy hatalmas.

Elég nagy ahhoz, hogy körbe-körbe járkáljon az új házunk irodájában az elmúlt két órában, egy pontot dörgölve a hátán, mely olyan nagyon zavarja őt, és aggodalmában rágcsálja az ajkát. Két hónapja vettük ezt a házat. A kaszinó nem olyan hely, ahol családot alapíthatsz. Nem olyan hely, ahol egy gyereknek fel kellene nőnie. Tekintve, hogy az én Napsugaram majdnem napra harmincnyolc hetes terhes, kiköltöztünk a tetőtéri lakásomból. Nem volt megfelelő nekünk egyébként sem. Sosem éreztük otthonnak.

De ezt a helyet – igen. Különösen a ház hátulját, ahol egy külső lakótér van. Könnyedén egybefolyik a belső résszel, és van kandalló, kültéri konyha, kültéri nappali szoba őrült TV rendszerrel – melyet Maddox talán jobban szeret, mint én – és egy medence. Egy nagy, kurva medence vízeséssel, jacuzzival és árnyékos területtel, mert Fiona azt mondja, hogy ez a sok nap nem tesz jót a gyerekek bőrének.

Mindegy. Még mindig túl sok mindent kell tanulnom ezekről a baba-dolgokról.

A legjobb része a háznak a kilátás. Nézhetjük a naplementét a hegyek fölött szinte minden éjjel, és ha most nem megyek és szerzem meg őt, lemaradunk róla. A nap korán lemegy az évnek ebben a szakában, és bár nem igazán van meleg kint, remélem, hogy fog velem úszni egyet. Talán engedi, hogy szerelmeskedjek vele a vízesés alatt.

Megteszem az utat a házon keresztül, elhaladva a maradék dobozok mellett, melyeket még ki kell pakolni, amíg az irodája küszöbe felett megtorpanok. Még mindig fel-alá járkál az ablaka és az íróasztala között, de hátán lévő pont helyett a hasát dörgöli.

Olyan szép, hogy az már fáj.

Észreveszem, hogy a tankönyveit az egyik sarokba rakta, néhányat nyitva, néhányat csukva. Azt kívánom, bárcsak engem hívott volna, hogy csináljam meg neki. Nem szeretem, hogy emelget. Majdnem rögtön azután, hogy visszajött Vegasba, Fiona beiratkozott a Nevadai Állami Egyetemre Las Vegasban. Nyilvánvalóan nem viccelt, amikor azt mondta, hogy szociális munkás akar lenni, aki bántalmazott nőknek és gyerekeknek segít. A szenvedélyévé vált. Erre összpontosít. Még egy éve van hátra az alapképzésből, aztán, ismerve az őrült, állhatatos csajomat, neki fog kezdeni a mesterképzésnek.

Van egy olyan érzésem, hogy az öröksége arra fog elmenni, hogy felállítson néhány intézményt.

Rólunk: hat hónappal azután, hogy visszatért feleségül vettem őt. Őszintén, nem vehettem el elég hamar. Befejeztem a kergetést, ő pedig nem menekült tovább. Nem Vegasban esküdtünk, ez túlzottan klisésnek tűnt. Ehelyett elvittem őt Baltimore-ba, ahol az anyukám él, és ott egy csendes ceremóniát tartottunk. Csak közeli barátok és közvetlen család. És azóta csak jobb lett.

– Napsugár – vakkantom elég hangosan, hogy magamra vonjam a figyelmét. Megpördül a sarkán, most újra a fájdalmas pontot dörgölve a hátán. Megütögetem az órámat, mire bólint.

– Mennem kell, Charlie. Csak kérlek, csináld, amit kértem, és fejezd be a papolást. Az ügyvédem vagy, és ez az, amit akarok. – Fiona bontja a vonalat, és lerakja a mobilját. – Nyitok egy szállót.

Bólintok. Tudtam, gondolatban a levegőbe öklözök.

– Egy csomó szarság lesz vele, amiről még gondolkodni sem tudok.

– Gyerünk, bébi. Menjünk úszni és dugni.

Felhorkant.

– Mindig olyan romantikus.

– Ez vagyok, emlékszel?

A szemét forgatja, átszeli a szobát, amíg már a karomban van, hatalmas, kerek, gyönyörű pocakja benne a növekvő gyermekünkkel nekem nyomódik.

– Igen, emlékszem. Nem kellett volna hagynom, hogy a tetoválások és a motor bolondot csináljanak belőlem.

Megcsókolom édes, puha ajkait és azt suttogom:

– Már kapiskálod. Boldog születésnapot, Napsugár Turner.

Nevet.

– Igen, így fogom hívni a helyet. Napsugár.

– Ja, nem tudom. Talán dolgoznunk kellene ezen.

Megrántja az egyik vállát és megfogja a kezem, hagyva, hogy elvezessem őt az idegeskedéstől. Elérjük a medence szélét, és elkezdem levetkőztetni. Kemény vagyok. Egész nap kemény voltam, csak attól, hogy erre gondoltam. Valójában bármikor kemény attól, ha rá gondolok.

– Enyém – suttogom, ahogy a kismamaruhája a kemény felületre hullámzik. Megborzong, mivel, ahogy mondtam, nincs meleg kint. Vagy talán miattam borzong. Az októl függetlenül, a medence fűtött, csak annyira, hogy a víz csodálatos érzés legyen.

– A tiéd – suttogja vissza nekem. – Most vetkőzz meztelenre!

– Amit a feleségem akar, a feleségem megkapja.

Huncut vigyort vetek rá, de mielőtt a nadrágom a földre érne, és határozottan, mielőtt bejutnánk a vízbe, és én belé jutnék, kienged egy hangos Óóóót. Lenéz. Lenézek. Egy hatalmas folyadéktócsa van a lábánál. Felnéz. Felnézek. Pillantásunk összekapcsolódik.

– A szarba – mondja, mire felnevetek. Fiona Foss-Turner nem káromkodik. Szinte soha. De tanulja, hogy többet csinálja. Segítek neki ebben. A káromkodás tartja észnél az embereket.

– Nos, azt hiszem, akkor a vízi huncutkodásunk mókás pillanatait el kell napolnunk.

Bólint, és idegesen rágcsálja az ajkát.

– Fáj?

Megrázza a fejét.

– Hirtelen elvesztetted a beszédkészségedet?

Ezúttal bólint, majd az ideges csajom köré fonom a karomat.

– Jól leszünk, Fi. Vegyük vissza a ruháidat, hozom a bőröndödet és felmarok egy törölközőt, vagy valamit, amit a lábad közé tehetsz, hogy ne legyenek… nedvek a kocsimban, és akkor elmegyünk a kórházba.

– Oké – suttogja. – Rémült vagyok. És izgatott. És talán éppen kiborulok, mert most elkezdett fájni egy kicsit.

Kezembe fogom az arcát és egyenesen a szemébe nézek.

– Együtt megcsináljuk.

*

Tizennyolc órával később, az orvos egy apró, nyálkás, kisfiút helyez Fiona mellkasára, krémszínű sapkával kopasz fején, rózsaszín csíkos, fehér takaróba burkolva. Fiona kimerült, de mosolyog és egy csomó boldog könnyet ejt.

– Hogyan kellene neveznünk őt? – kérdezi lágyan, áhítatosan. Nevek. Elég furcsa, mert sosem vitattuk meg azokat. Nem sokat beszéltünk a jövőről. Ez inkább a jelenben élésről szól számunkra.

Eltartott egy ideig, hogy Fiona alkalmazkodjon az élethez; hogy félelem nélkül éljen. Nem könnyű feladat, ha az minden, melyet valaha ismertél. De a csajom felvette a bátor arcát, és napi szinten kezeli a világot. Ez egyike annak a sok dolognak, melyet szeretek benne. Tehát igen, nevek. Francba. Talán kellett volna néhány őszinte gondolatot szánnom erre.

Nem mintha számítana. A kisfiam tökéletes. A szája máris rázárult Fiona mellbimbójára, mert az én kis bajnokom őrült okos, és tudja, hol vannak a jó dolgok, és hogy szerezze meg azt. Fi feje félrebillen, csodálattal figyeli a babát, ahogy táplálkozik a testéből. Én mindkettőjüket nézem, mert ez az a pillanat. Felismerem. A pillanat, amikor minden összeáll, és az egész csak olyan… tökéletes.

A kedvesemé vagyok, ő pedig az enyém. Ezek azok a szavak, amelyeket az esküvőnkön mondtunk. Ez eredetileg egy zsidó mondás, de nem tudom elképzelni jobb módját, hogy kifejezzem a bennem lévő, túlcsorduló érzelmeket.

Megcsókolom Fiona és a neve nincs fiam homlokát. Édes illata van. Mint a babapúder, a cukor; és valami olyan erősen az otthonra emlékeztet, hogy a mellkasom összeszorul, le kell gyűrnöm a feltörő zokogást.

A babánk kicsit vörös és puffadt, különösen a szeme körül, de felteszem, ez nem marad így. Szeme szürkéskék, és az sem fog így maradni. Remélem, hogy Napsugár zöld szemét örökli. Magas lesz, azt hiszem. És erős, mint az apja. Igen, ez a kölyök komolyan szét fog rúgni néhány segget. Talán meg is dug néhányat. Vihogok ezen. Ki tudta, hogy ilyen kurvára csodálatos, hogy van egy kölyköd?

– Toby – mondja Napsugár, és én azonnal megrázom a fejem.

– A Toby nevű fickók nem motoroznak. Toby nevű fickókból a szart is kiverik azok a fickók, akik motoroznak.

Hallom az egyik nővért kuncogni oldalt, és ez emlékeztet rá, hogy nem vagyunk egyedül az apró Turner-bébi buborékunkban.

– Mi van, ha nem akarom, hogy motorozzon? Az veszélyes.

A szemem forgatom erre, tudva, hogy nem lát engem, de felfelé dönti a fejét az utolsó pillanatban, és rajtakap.

– Nincsenek motorok – közli szigorú, anyai hangsúllyal, mely több, mint szexi.

– Majd beszélünk erről, amikor idősebb lesz, de a Toby vétó-listán van.

– Rendben, apuci, mondj valami mást.

Lehajolok, és a fülébe suttogom:

– El fogom érni, hogy majd így hívj. – Kuncog és eltol engem. – Zac? Az tökös, igaz?

– Zachery?

– Túl formális. Zac Turner. Rövid. Erős. Vagány. Mit gondolsz?

– Tetszik. Mi legyen a középső névvel?

Elgondolkozom ezen egy pillanatra.

– Henderson – jövök elő vele végül. Zavartan ráncolja a homlokát. – Az út szélén szedtelek fel téged, Henderson határában. Ez volt az a pillanat, ami megváltoztatta az életemet. Amikor minden a helyére került. Ez volt az a pillanat, ami nekem adott téged, és most a babánkat.

– Henderson – ismétli meg, ezúttal valami áhítathoz hasonló van a hangjában. – Üdvözlünk a világon Zac Henderson Turner. Ki tudta, hogy elfutni és elakadni az úton Vegasba ide fog vezetni minket?