12. Fejezet

12. fejezet

Jake

Fordította: Aemitt

Korrektúra: Velia

Ha lenne a szótárban meghatározása annak a kifejezésnek, hogy papucs, akkor az én kibaszott képem állna mellette. Felszolgáló vagyok újra. Általában hetente egyszer dolgozom ebben az étteremben, hozzátenném, csak pincérként. Ezt teszem már harmadik alkalommal, kibaszott felszolgáló voltam az elmúlt tíz napban. És csakis miatta. Mia „a hajléktalan vagyok, menekülök valami elől, a szánalmas, elbaszott hamis” Jones vezetéknévvel. Igen, ez ő. Ötletem sincs, hogy abban a lakosztályban alszik-e, melyet adtam neki. A ravasz, kis dögnek sikerült elkerülnie az utolsó alkalommal. Vele dolgoztam. Nem tudtam követni őt. És a vadászatnak nappal vannak hátrányai is.

Ekkor Cal azt mondta, hagyjam békén pár napig a lányt. A pöcs valójában megakadályozta, hogy közeledni tudjak hozzá. Meg akartam mondani neki, hogy ez a hely az enyém és azt csinálok, amit akarok, de ez akkor úgy nézne ki, mintha nagyképű faszfej lennék, ami nem akartam lenni. Arra is emlékeztetett nem túl kedvesen, mit mondott a lány, hozzáteszem, kapja be! Mondta nekem, még ha édes száját sohasem hagynák el ilyen nyers szavak. Nem volt választásom, igaza van Calnak. Távolságot kell tartanom. Ki kell tisztítanom a fejem.

De cseppet sem működött.

Végül is nem volt lehetőségem meggyőződni róla, hogy használja-e a lakosztályt sem úgy, hogy röviden bekopogok sem úgy, hogy követem munkából hazamenet. Mivel még mindig nem ismernek vezérigazgatóként, nem tudtam a takarításról sem intézkedni. Ez határozottan hátborzongató.

Mégis három alkalommal találkoztam vele. Ezzel kimondatlan vetélkedés folyik közöttünk. Fantasztikus. Sohasem találkoztam még olyan nővel, aki nemcsak bírja a tempómat, hanem keményebben próbálkozik. Úgy érzem, visszakerültem a hadseregbe, amikor vele futok. És a pokolba, ez beindít, és minden más is vele kapcsolatban.

Beszélgetünk, de személyes dologról nem. Semmit sem mond magáról. Ahogy semmi személyeset sem kérdez tőlem. Nem enged közelebb magához. Alkalomadtán felnevet a vicceimen. Egyáltalán nem érzéketlen a flörtölésemre, és még nem változtatott a futási szokásain, hogy elkerüljön. Tetszem neki. Tudom. Ahogy engem néz, amikor azt gondolja, senki sem figyeli; arca felragyogásából, melyet csak nekem tartogat, mert az egész más, mint ahogy másokra mosolyog.

Amikor megérkeztem ma éjjel, épp azon gondolkodtam, miért futok egy lány után életemben először, újra rám mosolygott, az arcát elöntötte az az imádnivaló, rózsaszín pír. Sohasem láttam még ezt, és azonnal tudtam a feltett kérdésemre a választ. Ez a lány… a pokolba. Néha lehetetlen elkerülni, amikor valami ilyesmit tesz. Az édes ártatlansága és sebezhetősége vibrálással töltette meg a világomat.

Pasi vagyok, akinek sohasem elég, és ő a választott drogom.

Bár ez a forró, zavaros pillanat nem tartott sokáig. Brent, aki nyilvánvalóan még a városban volt, megszakította azt. Tíz nap. Senki sem marad ilyen sokáig Las Vegasban. Senki. Még mindig próbálkozik a csajomnál. Minden alkalommal, amikor azzal a faszfejjel beszélt, a kezem ökölbe szorult, megfeszült az állkapcsom. És amikor a lány nem figyelt, Brent küldött felém egy önelégült, mindentudó vigyort. Időről időre újra emlékeztetnem kellett magam, hogy nem lenne értelme a letartóztatásnak, különben szétrúgtam volna a seggét. Igen, lehetek fiatal és éretlen, amikor csak akarok, de felülemelkedem ezen, és kiérdemlem a piros pontokat. De ez a pasi… Brent. A szarba. Ő jó. Adok neki esélyt a játékra, mert keményen megdolgozik érte. Minden kibaszott este a lányt figyeli.

Sohasem veszi le róla a szemét.

És bármikor beszél a lányhoz, a vonzereje mindent betakar, mint a cukormáz, és ugyanolyan édes. A lánynak át kell látnia rajta.

Mia műszakának lejárta előtt, amikor senki sem látja, kioson a hátsó szobába. Habozok, itt dolgoztam tegnap éjjel, de ma este elhatároztam, hogy nem vesztem szem elől. Nem az a szándékom, hogy kövessem és szaglásszak utána. Csak biztos akarok lenni benne, hogy biztonságosan a szobájába ért.

Egész nap, a pokolba, az elmúlt, istenverte, tíz napban harcoltam a késztetéssel, hogy kutassak a lány után. Ez Las Vegas, és nekem van a legjobb belső biztonsági rendszerem és csapatom a világon. A háttérellenőrzés semmi a számomra. Nem is tart sokáig. Pár órán belül megvan, ami kell, ez minden. Elég annyi, ha eltűnt személy. Elég, ha tudsz valamit a múltjából. De leküzdöttem a késztetést. Harcolok ellene.

Annak ellenére, hogy csábít, mint a fene, nem akarok betörni a személyes terébe. Ezt már most túlléptem azt a lakosztállyal, az étellel, melyet felvitettem oda, és a neki nyittatott számlával. Valószínűleg a futás is sok, ha őszinte akarok lenni. Végül is nem ismerem a lányt. Legalábbis semmilyen valós adatát. Lehet csaló. Szélhámos. Tolvaj. Vagy bűnöző.
De ő egyik sem ezek közül. Érzem a zsigereimben. Elég időt töltöttem vele, hogy tudjam, de ha ebben a dologban tévedek, akkor megérdemlem a következményeit, mert nekem a szomorú oldalát mutatta. A rémült, hajléktalan lányt, akinek csak az kell, hogy biztonságban érezze magát. Nem vagyok hős. Nem vagyok szent, és kivettem a részem a szemét dolgokból is. Szinte minden nap hazudok arról, ki vagyok, mit akarok itt. És őszintén? Nem érdekel. Elégedett vagyok ezzel a hazugsággal, amely egy nagyobb cél érdekében történik, és ez a nagyobb cél nem más, mint a Turner Szálloda jövőjének és személyzetének biztosítása.

Azonban segíteni szeretnék ennek a lánynak. Biztosíthatom, hogy megnyugodhasson. Helyet kínálhatok neki, ahol aludhat, ételt és minden mást, bármit, amit akar; a bizalmába akarok férkőzni. Reggel vele futok, hogy ne legyen egyedül. Meg tudom csinálni. Ha nem is figyel fel rám, és sohasem leszünk igazi barátok vagy szeretők, vagy annál is több, azzal is megelégszem. Még ha ez nem is az, amit akarok tőle. Része lett a célomnak. Nem tudom, hogy történhetett, de nem hagyom Brentnek, hogy baszakodjon velem. Nem fogom engedni ennek a seggfejnek, hogy úgy használja a lányt, ahogy tudom, hogy akarja.

Vagyis a pokolba, ki marad Las Vegasban ilyen hosszú ideig, ha nem itt lakik?

Mia kijött a hátsó szobából és követtem.

– Nem maradsz egy italra, mint a többiek? – kérdeztem, ahogy mellé érek. Nem igazán figyel rám, mert a fél szemét a kijáraton tartja.

– Nem, de látom, te sem.

Vigyorgok mellette sétálva. Hagyja. Meg sem próbál a saját ritmusa szerint járni.

– Te vagy az egyetlen oka, amiért ilyen sokáig maradtam – horkant egyet. – Diamond mondta, nem sokat randizol. Hogy-hogy?

Képtelen vagyok abbahagyni a nevetést.

– A pokolba, miért engem kérdezel róla?

– Nem tudom – nevet vissza, rázta a fejét, majd megáll és felpillant rám. – Azt mondta, könnyen megunod a randijaidat. Én csak egy másik nő lennék, akire ugyanúgy ráunnál, Jake? Természetesen miután a vadászat izgalmának vége.

Mintha valami megváltozna benne, a kérdése ugratásból érdeklődő beszélgetésbe fordul. Ez a szikra a szemében… Ez aprócska dolog, ha valakivel sok időt töltesz, megfigyeled, megismered azt az embert. Érted az arckifejezését. Mia megválaszolja a kérdésemet.

Lassan megrázom a fejem, mert – ahogy magamba szívom a látványát és a viselkedését – biztos vagyok benne, hogy sohasem unatkoznék mellette. Több mint három hete nem jár a gondolatimban semmi más rajta kívül. És tényleg, mi a pokolról beszél Diamond? Nem randiztam egyetlen nővel sem a bárban dolgozók közül. Nem dugtam meg egyiküket sem. Sőt, ha már erről beszélünk, nem dugtam senkivel, amióta megérkeztem Las Vegasba. Túl elfoglalt vagyok. Tulajdonképpen az összes nő, akivel találkozom, valamilyen beosztásban nekem dolgozik. Így hát a farkamat a nadrágomban tartottam okos emberként, amilyen néha vagyok.

– Csak nem értem ezt az egészet.

– Nos, én sem értem.

– Ott a pont! Abbahagyom a kérdezősködést.

– Amíg kérdezősködsz, viszonzom a szívességet.

– Mit akarsz velem, Jake? Azt hittem, már elmondtam az álláspontom. Mégis újra és újra itt lyukadunk ki.

– Egyre jobban kedvelsz. Tetszik, hogy foglalkozom veled. Szeretsz velem futni, szereted az együtt töltött időt. Tudom. – Mia sóhajt, egyik lábáról a másikra áll, és elfordul tőlem. Nem tagadja. – Azt hiszem, megváltozik valami a kapcsolatunkban.

– Helyes – mondja félig nevetve, majd keresztbe teszi a kezét a mellkasa előtt, és erdőzöld szemével úgy néz fel rám, hogy még a lélegzetem is elakad.

– Pontosan, mit takar a változás?

– Az elején? – kérdezem, mire Mia felnyög. – Talán barátságot és egy reggelit feltétlenül. Nagyon korai reggelit, aztán megnézzük a napfelkeltét.

Megrázza a fejét, erősen próbálja visszafogni a nevetését.

– Későre jár. Csak szeretnék lefeküdni.

– Velem? – mutatok magamra. Magas labda volt, melyet le kellett csapni. Elbűvölően mosolygok, és tudja, csak vicceltem vele. Hm…

– Nem – nevet. – Nem erre gondoltam. Láttam hogyan viselkedsz más alkalmazottakkal, és megértem. Lezser és szórakoztató vagy. Megnevettetsz, többet tudsz rólam, mint amennyit kellene. De nem ismerlek téged, Jake. Nem igazán. Ez minden, ami érdekel.

Nem hátrálok meg.

– Egyedülálló vagyok. Sohasem voltam házas. Jobbkezes vagyok. Elvégeztem a közép-, majd a főiskolát és kitüntetéssel az üzleti iskolát. Szeretem az elektronikát és utálom a bizniszt. Két évig voltam a hadseregben; apám nemrég meghalt. Valahogy felnőttem Baltimore-ban, eszeveszetten rajongok a baseballért, különösen az Orielsért. Ez most így jó? – teszek felé egy apró lépést. Csak annyira, hogy biztosítsam, bármit hajlandó vagyok elfogadni, melyet nyújtani tud anélkül, hogy sarokba szorítanám. – Biztonságban vagy velem, Napsugár. – A szeme hatalmasra tágulva ragyog a szavaimtól.

– Csak reggeli és napfelkelte. Ez minden.

Úgy fújja ki a levegőt, mintha már egy ideje visszatartaná a lélegzetét, és már nem bírná bent tartani. Nem válaszol. A könnycsepp a szeme sarkából lassan folyik le az arcán. Odanyúlok és letörlöm. Engedi nekem, nem húzódik el, és a legnagyobb vágyam megcsókolni őt. Hozzálépek, megszüntetve a köztünk lévő távolságot, majd a számat az ajkához érintem. Két karommal magamhoz szorítom, és érzem a lány lágyságát. Elveszek az édes ízében. Hagyom, hogy felfogja, elmondtam mindent, amit tudnia kell.

Mia mindig biztonságban lesz velem.

– Senkivel sem vagyok biztonságban – suttogja. A hangja suttogássá halkul, beletelik pár percbe, mire felfogom, mit is hallottam. Amikor rájövök, hogy mást nem is mondhatott, a vággyal teli köd felszáll, és pofon vág a rideg valóság. Szavainak súlya ólomként szögez a földhöz. A bensőm háborog, akár a viharban hánykolódó hajó, és ez összezavar.

Bámulom őt, képtelen vagyok szavakat formálni. Valami szeretnék tenni érte, valami nagyszerűt. Valamit, amitől egyenesbe jön, megváltozik az élete, és azt érzi, velem biztonságban van. De erre nincsenek szavak. Nincs semmi, ami egy összetört nő bizalmát visszaadhatná. Meg szeretném neki mutatni.

– Gyere el velem reggelizni, Mia. Beszélnünk kell. Szeretnék neked mindent elmondani magamról, amit tudni akarsz rólam. Bármit a világon.

Most ő némul el. Megkísérti. Látom. Megbabonáztam úgy, mint ő engem. Nem tagadhatjuk, van valami köztünk. Ez a lényeg. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, kikapcsolni.

– Késő van – ennyi, amit mond, ahogy az ajtó felé fordul, majd sietve távozik.

Újra követem, mert – úgy tűnik – csak ennyit tehetek. Követem mindenhová, ami ironikus, figyelembe véve, hogy életemben még egyetlen nőt sem üldöztem. Nem fogok hazudni, és azt mondani, nem szeretem ezt a kihívást. Igen. Akármelyik férfi azt mondja, nem tenné, az hazudik. De Mia több ennél, valami egészen más… Leírhatatlan jelenség, amely megmozgatott bennem valamit. Kibillentett az egyensúlyomból, kétségbeesetten vágyom a mosolyára, a figyelmére. Ismét megáll, amikor észreveszi, hogy követem, megpördül, ismét a szemembe néz, dühös elkeseredéssel gyönyörű arcán.

– Nem kell velem jönnöd. Egyedül is boldogulok.

– Tudom, hogy boldogulsz – mondom, mert ez az, amit tett mostanáig: sikeresen boldogult.

– Akkor, kérlek, ne gyere utánam.

– Rendben. Nem megyek. Jó éjt, Napsugár.

– Neked is, Jake.

Fogával az alsó ajkába harap, testsúlyát áthelyezi, mintha még mondana valamit, de nem szól egy szót sem. Elfordul tőlem, a válla felett küld felém egy sötét pillantást, majd elmasírozik. Nézem, ahogy a folyosó végéhez megy, majd kilépek utána én is. Nem kell vele mennem, de biztos vagyok benne, hogy követni fogom.

A folyosón gyorsabban haladok, félek, hogy szem elől tévesztem, mielőtt elérné a lifteket, amelyek a szobájába viszik. A folyosón felénél eltereli a figyelmem egy csapat leánybúcsúból érkező, részeg nő, miközben elmegyek mellettük.

Brent. Mi a fasz? Amikor Mia észreveszi, hogy ott áll és rá vár, a lány hangulata teljesen megváltozik. Nem hallom Brentet, ahogy közeledik felé, de tudom, hogy hozzá beszél. A beképzelt rohadék tekintete egy pillanatra rám villan, mintha tudná, hogy követtem őt, és a kihívás tiszta, mint a nap. Azon az éjjelen megmondtam neki, hogy hagyja békén, amikor a folyosón sarokba szorította a lányt. Ez már nagyon rég volt. De ez a pasi nem veszi az üzenetet.

Nem ő az egyetlen, aki elől menekül a lány. Ezt tudom. Még nem is ismerte Brentet, amikor az először rámozdult. Nem, nem ez az a fickó, de ő is hasonlóan fenyegető.

Lassan mozdulok, keresem, mi lehetne a következő lépés. A lány megkért, hogy ne menjek utána, és ha beavatkozom ismét, nos, fogalmam sincs, mi lenne a reakciója. Ha Brent egy kicsit is hozzá ér, a pokolba, ha egy kicsit is megérinti, végezni fogok vele. A megdöbbenés, a feszültség hullámokban árad a lányból, megtöltve a teret a szinte tapintható nyugtalansággal.

Mia mond neki valamit, amitől az a pöcs mosolyog, és vállát vonogatja. Közelebb hajol, átöleli a lányt. Valóban kibaszottul átöleli, Mia teste vergődik az ölelésben, lábam megindul, mielőtt ugyanolyan gyorsan megállna. A lány ellöki magától, mire mindketten hátrébb lépnek. Mia küld felé egy hamis mosolyt és egy figyelmeztetést. Brent nem sokat tehet. Csak nézi, ahogy elsétál, épp úgy, ahogy én is.

A seggfej felém fordul, és csak bámul rám. Ez nem tart tovább pár pillanatnál, de nekem tökéletesen elég, hogy nyíltan olvashassak benne. Azt mondja, szálljak le róla, hogy a lány az övé, és eltökélt szándéka, hogy nyerjen. Végül önelégült vigyorral elballag az egyik kijárat felé a hosszú folyosón, mintha semmi gondja nem lenne ezen a világon.

Rohanok, Miát keresem mindenhol. Sehol sincs. Az isten verje meg! Egyenesen a liftekhez futok, amelyek a szobákhoz vezetnek, de ott sincs. Nem létezik, hogy eljuthatott ilyen messzire! Nem létezik!

Visszafordulok, átrohanok a kaszinón, fejem forgatom minden irányba, mindenkit megnézek, amíg meg nem találom Miát a szemközti falnál zihálva, kopott hátizsákját szorongatva. Teste remeg, mindent megtesz, hogy ne omoljon össze, de gyorsan kezd szétzuhanni.

Az adrenalin átszáguld a testemen, ahogy az édes megkönnyebbülés megbizsergeti bőröm. Zihálok. A pokolba is, alig kapok levegőt. De megtaláltam, és ez a baromság megtörtént. A hőse vagyok. A kibaszott lovagja. Én vagyok az, aki mindent jobbá tesz a számára.

Mia szeme megtelik könnyel, majd végigfolyik az arcán, egyenként gördülnek le cseppek, amíg valóságos gyötrődés-patakká nem változnak. Céltalanul elindul a vakvilágba, így egyenesen belém ütközik.

– Megvagy – a karomat köré fonom és magamhoz szorítom.

– Jake? – megáll, fél másodpercre megfagy a karjaimban, mielőtt a nyakamba ugrik, gyakorlatilag rám veti magát. – Hát itt vagy – sír, remeg a pániktól és a megkönnyebbüléstől. – Visszajöttél értem?

– Követtelek, amikor megláttam, hogy Brent elől menekülsz – vallottam be. – Vártam. Teret hagytam neked – valamilyen okból ettől még jobban sír. – Mi történt? Mit mondott neked?

Csak rázza a fejét a nyakamban. Oldalra húzom egy parányi beugróba, és aztán hirtelen – fel nem fogva a tettemet – csókot nyomok a hajára, beszívva a samponja virágillatát, és olyan közel húzom magamhoz, hogy csodálkozom, kap-e levegőt. Ötletem sincs, mit tehetnék, de azt tudom, soha semmi sem volt olyan jó, mint ezelőtt.

Teljesen szétesik. Szívszorító zokogás tör fel belőle, nekem dől, alig bír állva maradni, ez legyűri őt. Szavakat suttogok a hajába, hogy a legjobb tudásom szerint megvigasztaljam. Ragaszkodik hozzám, mintha kabalája lennék, mintha választóvonal lennék az az elveszett és megtalált dolgok között, az üdvösség és a kárhozat között.

– Mia? – lágyan suttogok a hajába, mely simának és fényesnek látszik az ujjaim között.

– Mit mondott Brent?

– Semmit – sírja. – Nem mondott semmit. Ez vagyok én. Tiszta káosz. Ott kellett volna hagynod az út szélén. Nem tudom ezt tovább csinálni.
 Ötletem sincs, miről beszél, de a reménytelenség a hangjában megrémít.
 – Gyere, kicsim, menjünk fel az emeletre.

– Mi? – Mia hátra húzódik, megtörli a szemét és az elmaszatolt szempillaspirál nyomát is. Szavaim megijesztik, kirángatják a kisebb pánikrohamából. Azt gondolja, hogy a szobájára gondolok, amikor valójában a sajátomra gondolok. De egy bizonyos ponton túl el kell mondanom neki. De nem most. Túl korai lenne még ez a vallomás. Túl sok az ismeretlen tényező.

– Reggeli és napfelkelte. Itt élek.

Sohasem hoztam fel nőt ide. Sohasem akartam, amióta itt élek. Úgy éreztem, túl nagy a kockázat. Túl sok a kérdés egymillió következménnyel, mely ebből a lépésből következne. A megbízni egy másik emberben lehet igazi szívás is; nem szoktam ilyesmit csak úgy osztogatni, de őt fel akarom vinni. Ki akarom érdemelni a bizalmát, ugyanúgy, mint ahogy szeretném, ha ő kiérdemelné az enyémet.

– Itt élsz? – A lány arca könnyáztatta és rózsás, ajkai bíborszínűek, a szeme ragyogóan tiszta. Istenem, olyan csinos.

– Igen. Bízhatok benned?

Szeme ide-oda repdes, ahogy rám pillant, ráncba szalad a szemöldöke.

– Többé nem hiszek a bizalomban. – Hm. Talán ez a legszívszorítóbb dolog, melyet valaha mondtak nekem. Hogy történhet ilyesmi olyasvalakivel, mint amilyen ő?

Megfogom az arcát, és a számat a szájára tapasztom. Mert néha nincsenek szavak, melyek megjavítanák az összetört dolgokat, csak a tettek. Próbál ellenállni nekem, a testtartása merev, de nem taszít el. Ajka az enyémre tapad, nyelvem betolakszik a szájába, és az örökké ellenkező szája végre megadja magát nekem. Ajkaink és nyelvünk egyszerre mozog, először lassabban, mintha csak tesztelne, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy nem lépem át a határt, nem rablok el tőle többet, mint amennyit ajánl. Én aztán nem. Úgy csókolom, mintha ő lenne a legértékesebb dolog, amit valaha a kezemben tartottam. A nyelvemmel végigsimítok az övén, miközben gyengéden magamhoz húzom, ezzel kicsalva belőle a legtökéletesebb nyögést, amelyet mohón szívok magamba. Tragédia-illata van, és az íze olyan, mint a könnyeké.

– Igen – suttogom az ajkára. – Hiszek a bizalomban. Néha nincs más választás. Úgyhogy bízni fogok benned, és felviszlek a lakásomba. Csinálok neked reggelit, kiülünk a teraszra, és együtt megnézzük a napfelkeltét.

Kinyitom a szemem, és ott találom Miát pár centire, ajkaink még mindig egymáson. Szemét belém fúrja, megpróbálja meglátni azt, amit eddig mindenki elől rejtegettem.

– Rendben – olyan halkan mondja, noha a testünk egybeolvad, mégis küszködöm, hogy halljam.

– Rendben – mosolyodom el önkéntelenül is. Ez megfelelő, olyan, mint egy igen. Nem, mégsem olyan. Tudom, hogy nem olyan. Ez az egyetlen szócska tele van egy életnyi átveréssel és megszegett ígéretekkel. De most apró győzelmet aratok. Nem akarok kárörvendő lenni

Kezem végigsimít az arcán, át a nyakán, le a kezén, amíg ujjaink összefonódnak. Még egyszer, utoljára a számat az ajkához érintem, mert feltétlenül meg kell ezt tennem, majd kivezetem őt a beugróból, vissza egy Las Vegasi kaszinóba péntek hajnali négykor, amely világos, zajos és zavaró. Tele van részeg fecsegővel és izgalmat élvezővel.

A magánfelvonók felé tartunk, melyek a fontos személyeknek, a hírességeknek és nekem vannak fenntartva. Amint belépek a liftbe, megnyomom a gombot, amely az emeletemre visz, és beütöm a saját kódomat.

– Ki vagy? – kérdezi habozva a lány, mintha nem akarná tudni a választ, de ugyanakkor szüksége lenne rá.

– Sok minden vagyok – miközben beszélek hozzá, kikukucskál rám a hosszú, sötét szempillái alól. – Pincér vagyok, újabban csapos. Kidobó egy klubban és nagyfőnök a kaszinóban.

– Több vagy ennél, ugye?

– Igen – mosolyogva mondom, melyet a megnyugtatására szánok. Ember, az a csók. A pokolba…

Várom őt. Várok, hogy vajon kérdez-e, de nem teszi, és ennek az egyedüli oka az, hogy nem akarja, hogy én is kérdezősködjek.

A lift ajtaja kinyílik, kilépek magammal húzva őt is. Szeme körbevándorol a lakásomon, mielőtt rám néz: vizsgálgat. Lebuktam. Amikor kinyitja a száját, várom a vádakat. De ehelyett ezt kapom:

– Mit csinálsz reggelire? Éhes vagyok.

Napsugár… ördög és pokol… Napsugár.