10. Fejezet

10. fejezet

Mia

Fordította: Mary

Korrektúra: Velia

Feltápászkodom, kihámozom magam az „ó, de nagyon kényelmes”-ágyamból, aztán alvajáróként megindulok a kilátás felé. Az ujjaimat az ablakhoz nyomom, és elmosolyodom. Még ha botorság is, nem tudom megakadályozni, és reménykedni kezdek. Öt órája vagyok ebben a szobában, és senki sem kopogtatott be. Senki sem próbált betörni. Eddig a pillanatig senki sem telefonált.

Egyedül vagyok.

Isten tudja, mióta, most először érzem azt, hogy rendben vagyok.

Persze nem biztonságban. Vagy legalábbis nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy vehettem egy kádfürdőt és ágyban aludhattam. Úgy érzem, megfiatalodtam, és minden alkalommal, amikor az idegenemre – minthogy Maddox vehemensen tagadott mindent, amikor felhívtam – gondolok, legszívesebben sírnék a boldogságtól. Egyrészt nem szeretném tudni ki ő, másrészt viszont az kívánom, bárcsak megköszönhetném neki. Merthogy óriási ajándéknak hívni ezt az egészet, az bizony nem elég kifejező. Ez sorsfordító. Mentálisan megerősítő. Lélekmentő. Hihetetlen, hogy mennyit jelent egy hely, ahol álomra hajthatom a fejem.

Vágyakozva felsóhajtok, és azt kívánom, bárcsak itt maradhatnék egész éjszakára az egyik fürdőköpenybe burkolózva, pezsgőt kortyolgatva, kibámulva a Las Vegas-i éjszakába, de nem tehetem. Vasárnap éjszaka van, és a bárban tömeg lesz. Minden éjjel tömeg van.

Üdv Las Vegasban.

Felteszem a hátizsákomat a pult tetejére, és áttúrom, amíg a kezembe nem akad az uniformis. Belepréselem magam azon sajnálkozva, hogy mennyit is mutat belőlem ez a ruha, mielőtt megpróbálom kibogozni a szénaboglyát, amivé a hajam vált alvás közben. Sminkelek, beleértve azt az átkozott vörös rúzst is, belecsusszanok a fekete, telitalpú cipőmbe, mivel ez sokkal kényelmesebb, mint az a magas sarkú, melyet az első éjszakámon viseltem, és már indulásra készen is vagyok.

Kivéve a hátizsákomat. Vajon mit csináljak vele?

Bárki bejöhet, amíg nem vagyok a szobában, így azt hiszem, a döntés megszületett. Mindent bepakolok, és beteszek némi ennivalót is a kosárból arra az esetre, ha esetleg nem jönnék vissza, majd kilépek az ajtón.

Egy szempillantás alatt elérem a liftet, lemegyek a földszintre a többi ember háta mögött – nyomorogva –, akik készen állnak arra, hogy a nyakukba vegyék az éjszakát. Éppen azelőtt, hogy belépnék az étterembe hallom, hogy valaki a nevemen szólít.

– Mia – körbefordulok, és meglátom Brentet az óriási előtér másik oldalán, ahogyan nekidől egy kirakatnak, melyre egy dizájner cipőmárka plakátját és a „Hamarosan nyitunk” feliratot rögzítették némi cellux segítségével.

Tudja a nevem és rám vár.

– Miattam vagy itt?

Ránézek és pontosan tudom, hogy így van, aztán azon gondolkodom, hogy vajon megértette-e a rejtett utalást a kérdés mögött.

Bólint, mintha jogában állna mindez, aztán lassan idesomfordál, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna, hogy levadássza a prédáját.

Engem.

Tuti biztos, hogy rám vadászik, és megbénít az intenzitás, amellyel fixíroz engem. A szívem hipersebességre kapcsol. A szám kiszárad, a gyomrom összeszorul, és a bőröm bizseregni kezd.

Vajon tőle lenne a szoba? Ez a nagylelkű gesztus csak egy trükk, hogy szexet követelhessen érte, vagy tudom is én, mi más akar tőlem… Esetleg Niklasnak dolgozik? Jézusom, mégis milyen kibaszott hülye vagyok?

– Gondoltam megpróbállak elkapni, mielőtt a pasid beavatkozna.

Felém nyúl, és ezekben a cipőkben majd’ hat láb magas vagyok, alig néhány centivel alacsonyabb nála.

– Mégis, mit akarsz? Be kell mennem. Várnak rám – teszem hozzá, mintha bármit is számítana, ha azt hiszi, hogy valaki engem vár.

– Azt hiszem, pontosan tisztában vagy vele, hogy mit is akarok, Mia Jones. – Nyelek egy nagyot, tagadóan megrázom a fejem. Mindent megteszek, hogy megzabolázzam az érzéseimet, de ennek ellenére a pupilláim kitágulnak félelmemben. – Téged, Mia. Miattad jöttem. Miért jönnék ugyanebbe a bárba minden éjszaka újra és újra? Te vagy az oka, hogy itt vagyok.

– Már mondtam neked – suttogom erőtlen, gyenge hangon –, én nem…

– Én is megmondtam, hogy kitartó vagyok. Mindig megkapom, amit akarok. Mindig. És most, téged akarlak.

Kiver a hideg veríték. A levegő sípolva, zihálva tör ki belőlem. Harcolj, vagy menekülj. Lopva körbenézek azon tűnődve, hogy vajon a földre tudnám-e vinni annyi időre, hogy menekülni tudjak. Kétlem. Van valami benne, a mérete, a magabiztossága, vagy az, ahogyan engem figyel, amitől úgy érzem, sehova sem megyek, amíg el nem enged. Akkor sem, ha sikítok.

– Ideges leszel tőlem – jegyzi meg egy komisz vigyorral. – Helyes. Pontosan ezt kell érezned, amikor olyan emberrel kerülsz kapcsolatba, mint én. Valószínűleg mindenben igazad van, amit rólam gondolsz.

Nyelek egy nagyot, és hátra lépek.

A férfi közelít.

Megrázom a fejem.

A férfi bólint.

– Mondd, te…?

Megrázkódik, aztán lassan nemet int, a szeme eközben egy pillanatra sem engedi el az enyémet.

– Nem úgy, ahogy gondolod. Mindössze egy éjszaka, Mia. Egyetlen randi. Vacsora. Beszélgetés. Csak te meg én.

Annyi mögöttes tartalma van a mondandója második felének.

– Hogy találtál meg?

  – Nyugodtan hívatod a sorsnak, mert nekem annak tűnik. Az a fontos, hogy tényleg megtaláltalak. És ezek után nem engedlek el.

Még egy lépést hátrálok, és az átkozott megint közelebb jön. Képtelen vagyok gondolkodni. A fejemben zavaros egyveleget alkot a túl sok adrenalin a korlátozott, mégis ösztönös túlélő képességemmel. Mert nézzünk szembe azzal, ha jobban fel lennék szerelkezve ezzel, akkor most nem találtam volna magam ebben a helyzetben. Mégis, a szavai jelentősége, és amelyre utalnak – melytől úgy remegek, mint a nyárfalevél –, a zöld szeme szikrázik és a mosolya meleg, hívogató. Elgondolkodtat, hogy tényleg indokoltak-e a félelmeim. Lehet, hogy ez az egész egyszerűen annyit jelent, hogy egy elbűvölő férfi próbál elcsábítani egy nőt. Sajnos képtelen vagyok különbséget tenni a kettő között. Milliónyi dolog rejtőzik azokban a szemekben, de én minderre vak vagyok.

– A Las Vegasi üzleti ügyeimet majdnem elintéztem, így az időm lassan elfogy. Tudom, hogy nem randizol, és a tény, hogy nem a városban élek, kizáró tényező. De rengeteget utazom a munkám miatt. Rengeteget – nyomatékosítja –, ha néhányszor együtt vacsoráznánk, kiderülne, merre tovább. Adj egy esélyt, Mia. Te is tudod, hogy akarod. Csak beszélgetni fogunk. Meg persze enni. Semmi többet. Nem akkora bűn, mint ahogy gondolod.

Még hogy randi? Kibaszottul csak viccel. És ahogyan zaklatóból egy pillanat alatt laza flörtölésbe vált? Mintha csak agyrázkódásom lenne. Gúnyosan felhorkantok. Kihúzom magam és a legellentmondást nem tűrőbb pillantásommal nézek rá.

– Jó a szöveged, Brent. Kibaszottul megérdemled az elismerést a képességeidért és az erőfeszítésért, de továbbra sem randizom. Ez nem fog megváltozni.

– Sok mindenben jó vagyok, és nem minden kamu, amit mondtam. De megértem. Nem vagy biztos… a szándékaimban.

Hát, akkor még finom voltál. Ez után megteszi a végső lépést, amellyel szinte a falnak passzíroz. Odaszegez. Talán, ha egy vagy két lábnyi hely van közöttünk, de nem úgy érzem. Olyan, mintha felemésztene. Egyesével őrli fel a szilánkosra tört lelkem darabkáit.

Kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit, de ebben a pillanatban mindketten elkapunk valami mozgást a szemünk sarkából.

Jake.

Úgy áll ott, mintha csak az étterembe akart volna belépni, de aztán észrevett volna minket.

Az én zöld és az ő sötét szeme összekapcsolódik, és egy pillanatra semmi más nem lényeges. A szívverésem lelassul. A légzésem visszatér a normális szintre. Ez a legértelmetlenebb reakció a helyzet abszurditását tekintve, de mégis örülök neki. Mosolyog, és megjelennek a mély gödröcskéi a borotvált arcán. Visszamosolygok, mielőtt még képes lennék uralkodni magamon, és ez a mosoly megváltoztat nála valamit, mert felénk indul.

– Napsugár – köszön rám, teljesen figyelmen kívül hagyva Brentet, aki nyíltan és mogorván bámulja Jake-et. – Velem jössz?

A kérdés ugyan ártalmatlan, de a hangnemében semmi ártatlanság nem szorult. Főleg nem az, ahogyan kihangsúlyozta a velem szót.

– Mia és én éppen valaminek a közepén tartottunk – vágta oda Brent, miközben úgy mozdul, hogy a teste még közelebb legyen az enyémhez.

– Ó – válaszol Jake, miközben úgy néz rám, mintha lenne valami közös titkunk, melybe csak mi vagyunk beavatva. – Nos, nekem úgy tűnik, hogy minden, amit csinálsz, kényelmetlen Miának.

Brent kővé dermedt, mintha még a feltételezést is undorítónak találná. 

– Szerintem te csak féltékeny vagy, mert Mia kibaszottul több figyelmet szentel nekem, mint neked. Persze ezért nem hibáztatlak – kuncog, és mintha szándékosan újra megtalálna valamiféle sötétséggel, miközben Jake-hez beszél. – Sokkal több van köztünk, mint amit gondolsz.

– Hm… Én most bemegyek – ez minden, amit ki tudok nyögni, és kihasználva Jake jelenlétét a szökésemhez, ellépek mellőlük. Beszívom a levegőt, amire égbekiáltóan nagy szükségem volt, és olyan gyorsan sétálok el, amilyen gyorsan tudok anélkül, hogy futni kezdenék. Át kell gondolnom a találkozásomat Brenttel. Teljesen ki kell elemeznem, amikor végre több időm lesz. Mert hiszek neki. Szerintem miattam van itt. Szerintem sokkal többről van szó, mint amiről tudomásom van.

De pontosan miről? Nos, ez itt a nagy kérdés, nemde?

Ledobom a táskám a hátsó szobában, és veszek néhány nagy levegőt, hogy felkészítsem magam arra, ami kint vár. Mire a bárba érek, és gyorsan odaköszönök egy hellót Diamondnak, aki csak egy kurta bólintással válaszol, márt mindkét férfi a szokásos helyén van – Brent a bárnál ücsörög, Jake pedig a pult mögött áll. Brentnek ugyanabból a bourbonből töltök, mint tegnap este is, még azelőtt, hogy kérnie kellene.

– Még nem válaszoltál – mondja, miközben leteszem elé az italt. Kinyúl a kezemért, de nem engedem, hogy megfogja, így végül feladja.  – Most sem kell választ adnod, de gondolkodj el azon, amit mondtam.

Szinte lehetetlen, hogy ne ezen tépelődjek.

–      Vacsora, holnap este.

–      Honnan tudod, hogy holnap este nem dolgozom?

Rám villantja az ezer wattos mosolyát. Azt, ami annyira elbűvölő és megnyugtató. Hát nem az. Láttam már ezt a mosolyt korábban, alaposan meg is ismertem.

– Megkérdeztem a főnököd.

Remélem, hogy a nevemet is így szerezte meg, de ösztönösen tudom, nem így van.

– Értékelem a figyelmet, le vagyok nyűgözve, de…

Felteszi a kezét, hogy megállítson.

– Ne. Még ne dönts.

Bólintok egyet, mert nem tudom, mi mást mondhatnék, vagy csinálhatnék. Semmi sem olyan érzés vele, amilyennek lennie kellene. De ha Niklasnak dolgozna, már magával vitt volna, nemde? Őszintén szólva nem vagyok biztos benne.

Otthagyom Brentet, hogy megigya a piáját, és a telefonjával babráljon. Nincs vesztegetni való időm. A bár túltelített és az étterem is teljes kapacitással működik a hétvégi felfordulásban.

Jake nemigen szólt hozzám, csak a bárral kapcsolatos dolgokat mondott nekem az előtérben történt incidens óta. Ettől megkönnyebbülök. Rajta sem tudok kiigazodni. Mégis gondolok rá. Sokkal többször, mint kellene. Sokkal, sokkal, sokkal többször. És egyik gondolatom sem ártatlan.

 A borosüvegek kibontása a pultosok nemezise. Bonyolult és erő kell hozzá, és az, hogy az üveget a combjaim közé szorítsam, mindezt azért, hogy ki tudjam húzni a dugót, mert azzal a vacak bornyitóval, melyet itt adnak, semmire sem megyek. Természetesen két nő rendelte ezt a borzasztóan drága, palackozott bort. Leteszem az üveget a hátsó pultra, és végigcsinálom gépiesen a szokásos mozdulatokat: feltépem a fóliát, aztán belecsavarom a dugóhúzót a vastag, zömök dugóba. Ezután húzom. És újra húzom. Éppen, amikor a dugó kijönne az üvegből, a könyökömmel meglökök egy sor poharat, kettő közülük a földön landol, és szilánkosra törik. Basszus.

Leguggolok, elkapom a kis szemeteskukát és a seprűt, amelyet a pult alá dugtak el, és elkezdem feltakarítani az üvegszilánkokat. Ma este nem vagyok önmagam. Minden, ami ma történt hatalmas, kaotikus, zűrzavaros, kavargó kuplerájt eredményezett a fejemben.

Miután feltakarítottam az üvegszilánkokat, kiürítem a kis kukát a mellettem lévő szemetesbe, de éppen mielőtt felegyenesednék, észreveszek egy nagyobb darabot, beleállva a linóleumba. Kinyúlok, a kezembe kaparintom, és erősen meghúzom, felfelé rángatva csak azért, hogy hátulról meglökjenek – ahogy Diamond gyakorlatilag a hátamba térdel – újra a földre taszítva.

– Bocsi – szól vissza, miközben a helyére siet anélkül, hogy megnézné, rendben vagyok-e. Na igen, baromira nem sajnálja. Erős, éles fájdalom hasít a kezembe, és amikor kinyitom a tenyerem, melyet idióta módon összezártam a törött üvegdarab körül, mindenhol vért látok.

– Francba – káromkodom, miközben a véres üveget a kukába hajítom a többivel együtt, aztán megnézem a sebet, de nem igazán akar elállni a vérzés. Felkapok néhány szalvétát, és a vágásra szorítom.

– Jake? – megfordul, rám mosolyog, és odajön. – Ki tudnád tölteni ezt az üveg bort, és odaadni a hölgyeknek, akik ott várakoznak? – Rájuk mutatok a jó kezemmel. – Megvágtam magam, és ki kell tisztítanom a sebet.

Megfogja a vérző kezem figyelmen kívül hagyva, hogy visszahúzódom az érintése elől, és kinyitja a sebes tenyeremet.

– A francba. Ez szarul néz ki. Jól vagy? – kérdezi a vágást vizsgálva.

Bólintok, megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de nem enged, szorosan tartja a kezem.

– Kiera, be tudnád fejezni a rendelést, kivinni azoknak a nőknek és helyettesíteni minket pár percig? – az egyik kisegítőt kéri meg, habár ez nem az ő dolga lenne. – Mia megvágta magát, és segítek neki kitisztítani a sebet.

– Persze, semmi gond – válaszolta Kiera.

– Gyere velem – utasít Jake.  

Megrázom a fejem.

– Meg tudom csinálni egyedül is, Jake. Komolyan. Nem olyan vészes.

– Nincs vita.

Jake előveszi az elsősegélydobozt az egyik alsó polcról, és átvezet a báron – továbbra is a kezében tartva a sebesült kezem –, amíg elérjük a hátsó rész mosdóit. A mellékhelyiségeket egy főre tervezték, de hezitálás nélkül nyitja ki, és vezet be a férfimosdó ajtaján. Az ajtó hangosan csapódik be mögöttünk, és Jake fülsértő kattanással zárja be. A túlhajszolt légzésem hangja és a csupasz valóság, miszerint egyedül vagyok vele egy kicsi, szűk helyiségben, arra ösztönöz, hogy elforduljak tőle a csap felé, és kimossam a sebet.

Megnyitom a hideg vizet, és majd kiugrom a bőrömből, amikor a víz egy csobbanással eléri a porcelánt. Istenem, könyörülj rajtam, muszáj összeszednem magam. Érzem a férfi hatalmas, ellenállhatatlan testét magam mögött, ráadásul a hüvelykujjával simogatja le és fel a fedetlen karom, és aztán ellátom a vágást.

– Szükséged van segítségre?

– Nem.

Finoman felkuncog, és a meleg levegő megcsiklandozza a fülcimpámat.

– Akkor mégis, miért állsz ott a vizet bámulva, mintha meg akarnál fulladni benne?

A szemem a tükörre rebben, megpillantva Jake-et. Annyira közel van. Olyan magas és parancsoló. Érzem a hátamon a szívdobbanását. Bumm-bumm, bumm-bumm, bumm-bumm. Hipnotizáló ritmus, mintha az enyémmel együtt verne még akkor is, amikor az enyém kétségbeesve szeretne ötször gyorsabban verni. Az olvadt csoki színét idéző szeme az enyémet keresi, és aggódó kifejezés torzítja el helyes arcát, mielőtt az ajkai féloldalas mosolyra görbülnének. Kinyúl és megfogja a sebesült kezem, pillantása az enyémbe fúródik, miközben a hideg víz alá tartja a tenyerem. Csíp, és én megrezzenek, de képtelen vagyok levenni róla a szemem.

– Sajnálom – suttogja, és hagyja, hogy a víz tegye dolgát, mielőtt kihúzza alóla a kezem, és szárazra simogatja a mosdó melletti törölközővel. – Fáj?

– Egy kicsit.

Egy pillanat alatt megfordít, a hátamat a mosdókagylónak préselve. Zihálni kezdek és nyöszörgök, ahogyan az ujjaival az enyémeket cirógatja.

– Minden rendben – nyugtatgat, a fájdalomnak tulajdonítva a hangot. Hát pedig nem arról van szó. Még a közelében sincs.

Az arcához emeli a kezem, megvizsgálja az apró vágást a tenyeremen, épp a mutatóujjam fölött, aztán összecsücsöríti az ajkait, hogy hűvös levegőt fújjon rá. A testem megremeg az élvezettől, ő pedig közelebb lép, és a testünk szinte kigyullad.  Az arcom kipirul, a mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, lihegek. Az édes lehelete a parfümjével keveredve szédítő. Le akarom tépni róla a ruháit és könyörögni, hogy elélvezhessek itt és most, a férfimosdóban, meló közben.

– Nem rossz – suttogja biztatóan, hogy rá nézzek.

De nem tudok. Túl ideges vagyok. Túlságosan törött. Ez csak izgalom. Vágyakozás. Az a fajta sürgetés, melyet már rég óta nem éreztem, és ez legalább annyira megrémít, mint amennyire felvillanyoz.

– Nézz rám, Napsugár. Hadd lássam azokat a gyönyörű szemeket.

Nyelek egy nagyot, hogy eltüntessem a csomót a torkomból, és felnézek rá.

Jake a szemembe néz, mielőtt az ajkaimra fókuszálna. A nyelvem reflexszerűen mozdul, hogy benedvesítsem azt. A fekete pupillák elsötétítik a barna szivárványhártyákat. Mosolyog. Élvezi, hogy hatással van rám.

– Vissza kell mennünk.

– Még nem – válaszolja bizalmas hangnemben. – Még nem ragasztottam ragtapaszt a kezedre.

Nos, igen. A kezem.

A sötét, gyönyört ígérő szemek, fekete pillákkal szegélyezve úgy pásztáznak végig az arcomon, mintha Jake minden kis részletet, vonást és szeplőt meg akarna jegyezni. A lélegzetem beleremeg ebbe az intenzitásba, a szívem még gyorsabban ver, mintha ki akarna ugrani a helyéből.

– Azt hiszem, hogy a folyékony kötszer lesz a legjobb. A vérzés nagyjából elállt.

– Ahogy gondolod – mert jelen pillanatban még arra sem emlékszem, hogy milyen nap van, nemhogy azzal törődjek, hogy kéne bekötni a kezem.

 Elsöpör néhány tincset az arcomból, és a mosolya kiszélesedik, amikor észreveszi, hogy nem remegtem meg az érintésére. Ennél jobban engem sem sokkolhatna semmi. Közelebb hajol, a szemembe néz, miközben a reakciómat figyeli. Fogalmam sincs róla, mit fog tenni. Megcsókol? A fülembe suttog majd? Kipróbálja, meddig feszítheti a húrt, mielőtt kiakadnék? Nem tudom. De azt hiszem, most bármit megengednék neki, amit csak akar.

Kopp, kopp.

– Csak egy perc – kiabál ki Jake, én pedig becsukom a szemem, és megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Mi a francot képzeltem? Ezt most azonnal abba kell hagynunk.

És tényleg abbamarad. Jake pislant egyet, a vágytól ködös szeme kitisztul, és a feladatra koncentrál. Ráteszi a folyékony kötszert a kezemre, miután megbizonyosodik arról, hogy az rendben van és tiszta. Együtt lépünk ki a mosdóból – én leszegett a fejjel, ahogy elhaladunk a pasi mellett, aki arra vár, hogy végezzünk, mert nem akarom látni a reakcióját. Úgy lépünk ki, mint a szeretők, akik épp most estek túl egy gyors numerán az étterem mosdójában. Sajnos túlságosan is közel voltam ahhoz, hogy hagyjam is ezt megtörténni.

Éppen mielőtt visszaérnénk a bárba, Jake megfordul, és még egyszer magához von.

– Rendben vagy?

– Igen, Köszönöm, hogy segítettél.

– Bármikor – az ujjai még átfutnak az arcomon, mielőtt sajnálkozva leengedné a kezét. – Mindig.

Mégis mi a franc folyik itt?

Egy kimért biccentéssel válaszolok, és elhaladok mellette vissza, dolgozni, miközben úgy remegek, mint a kocsonya. Mégis mennyire vagyok ostoba, hogy pont egy ilyen srácba essek bele? Hogy beleszeressek egy gyönyörű arcba és azokba a szemekbe, melyek azt mondják „bízhatsz bennem”. Azok a szemek azt sugallják: „velem biztonságban vagy”. Hihetetlen gyönyört ígérnek, nem pedig fájdalmat.

És ha másra nem is, arra jó, hogy emlékeztessem magam, senkivel sem vagyok biztonságban, mert egyszer már bedőltem egy elbűvölő férfinak. Egyszer elhittem az összes hülyeséget, mely a biztonságról és védelmezésről szólt. Szerelmes voltam abba az emberbe, aki a világot ígérte nekem csak azért, hogy utána újra és újra megtagadja azt. Mindent elhittem – bekaptam a csalit a horoggal együtt –, és ide jutottam.

Menekülök.

Egyedül.

A saját árnyékomtól is rettegve.

Olyan, mint autót vezetni fékek nélkül. Sohasem áll le, nem számít, mennyire szeretnéd.

Tehát igen, egyszerű lenne, ha megadnám magam a Jake iránt érzett vonzalomnak. Talán tényleg minden olyan lenne, mint amelyet a szeme ígér. És akkor mi van? Attól még én ugyanaz a hamis névvel menekülő lány maradok, aki kölcsön hotelszobában alszik.

Elengedek egy sóvárgó sóhajtást, összemixelem a kívánt koktélt, és figyelmen kívül hagyom Brent vigyorgását és kacsintásait, melyeket felém küld, türelmesen várva, hogy beadjam a derekam, és újratöltsem a poharát.

Nem fogom. Mert ahogy mondtam, van valami, ami nem stimmel a pasassal.