5. Fejezet

5. fejezet

Mia

Fordította: Rin

Korrektúra: Velia

Belenyúlok a táskámba, és előveszem a mobilom. Az utóbbi két hétben, mióta megvan és Cal alkalmazott, nem használom semmi másra a Google-keresésen kívül. Megnyitom az internetet, és beírom a keresőbe a nevemet. A családomról szóló cikkek és a nyilvánosság előtt készült képek azonnal kitöltik az oldalt, de az elmúlt két hétben nincs semmi új. Ettől megkönnyebbülten felsóhajtok.

Úgy tűnik, a világnak fogalma sincs róla, hogy eltűntem.

Kíváncsi vagyok, mennyi ideig fog Niklasnak tartani, hogy rám találjon. Talán nem is keres engem. Bár valójában tudom, hogy igen, ezért nem is értem, miért folytatom tovább ezt az álmodozást.

– Ez valódi? – kérdezi egy kíváncsi, alig gúnyos hang a bal oldalamról. Nem hallottam senkit, aki belépett volna a pihenőszobába. Jesszus. Hirtelen felkapom a fejem, és csak akkor jövök rá, hogy Diamond az. A testemet súrolva elmegy mellettem, kinyitja az öltözőszekrényét, és előveszi a táskáját. Addig kotorászik benne, míg elő nem vesz egy csomag cigit és egy öngyújtót, mielőtt egy „apró darabokra foglak cincálni és utána élvezettel elszívok egy cigit”-pillantással felém fordul.

– Bocsi? – kérdezem, mert nem vagyok biztos benne, hogy mire utalt a kérdésével. Biztosan nem a telefonomra. Ez készpénzért vásárolt, eldobható mobil. Úgy értem, hogy egy okostelefon, de biztosan látott már ilyet ezelőtt is.

– A táskád – kérdezi egy másik hang, mire odafordulva látom, hogy egy másik pincérnő áll ott, csípőjével az ajtónak támaszkodva, miközben sötét szemei csillogva figyelik a csuklómon lógó, márkás táskám. – Valódi?

– Ő – lenézek a táskámra egy pillanatra. Valódi, és valójában meg sem fordult bennem, hogy kicseréljem valami kevésbé feltűnőre. Nem mintha lenne olyanom és fogalmam sincs, hogyan válaszoljam meg a kérdést. Hazudjak? De nem megvetően, hanem inkább kíváncsian néznek rám, ezért előállok az igazsággal. – Igen, valódi.

– Wow – csettint a pincérnő. – Fantasztikus. És mennyibe került ez neked?

Vállat vonok, gyors pillantással körülnézek, mielőtt újra rájuk figyelnék. A pincérnő mosolyog, de Diamond egyértelműen nem. Nem hiszem, hogy túlzottan kedvel engem. Egész éjjel, amikor elkaptam a pillantását, úgy nézett rám, mint aki megölte a macskáját, és táncolt a sírja felett.

– Ajándék volt – mondom, mire a pincérnő szeme kikerekedik, de Diamond csak áll előttem, tetovált karjait keresztbefonva a mellkasa előtt. Hát igen, ki nem állhat.

– Jake vette neked?

– Tessék?

– Fogd be Diamond! – förmed rá a pincérnő. – Csak azért, mert szemmel tartotta, nem jelenti azt, hogy együtt vannak, ugye? – suttogja, majd visszafordul felém. – Úgy értem, ő csak betanít téged, nem pedig kefél veled.

Mielőtt válaszolhatnék, Jake sétál el a pincérnő mellett egy egyszerű bocsival. Érzem, ahogy elvörösödöm, és minden szem rám tapad. Hangtalan, gonosz, ármánykodó tekintetek árasztják el a bőrömet, miközben ő véletlenül megvéd a gimnáziumi szintű, lányos gyűlölettől.

– Tessék, Mia – mondja, és átad nekem egy laminált könyvet. – Minden benne van, amit tudnod kell a munkáról. Milyen ételeink vannak a menüben, milyen borokat és koktélokat szolgálunk fel, és hogyan igazodhatsz el a számítógépes rendszerünkben.

Hallom, ahogy a pincérnő kuncog mögötte, de nem merek tudomást venni róla, és Diamond lekicsinylő pillantást vet rám. Figyelmen kívül hagyom őt, hiszen néha-néha én is tudok ilyen csúnyán játszani.

– Istenem, Jake – suttogom, alig megrázva a fejem. Fojtogat a nevetés, amely ki akar törni belőlem, és zavarodott mosoly terül szét az arcomon. A tekintetünk összefonódik, a szemében lévő melegségtől bennszakad a levegő a mellkasomban, és a nevetés elhal az ajkaimon. – Ki vagy te? – nem hiszem, hogy a találékony hős elég jó kifejezés lenne rá.

Felnevet, kinyitja a száját, hogy beszéljen, amikor Diamond félbeszakítja őt, miközben közelebb húzódik.

– Jake – dorombolja egyik vérvörös körmét végigfuttatva a karján. – Van kedved egy italra éjjel a műszakunk után?

Jake pislog egyet, és felé fordítja a fejét. Én ugyanazt teszem, de inkább kíváncsiságból, mint bármi más okból kifolyólag.

– Ó, szia, Diamond. Észre sem vettem, hogy itt vagy.

Egy sértődött hangot hallat, de a dühe gyorsan elillan. Előrehajol, ezáltal többet megmutatva a dekoltázsából.

– Reméltem, ma éjjel összefuthatunk. Jó ideje már, hogy kettesben voltunk.

– Uh – körülnéz a kisszobában, mintha menekülési lehetőséget keresne, csak éppen nem talál semmit. – Ma este nem lehet. Holnap korán kell kelnem – Jake visszafordul hozzám, és egy fanyar mosoly ül az ajkain. – Később találkozunk, Mia.

– Rendben. Köszönöm a könyvet – feltartom, ő bólint, és távozik a pihenőhelyiségből, amilyen gyorsan csak lehet. A pincérnő egy mindentudó mosollyal követi.

Mi volt ez? Egész éjjel jól csináltam. Ezt úgy értem, hogy igen, elrontottam néhány egyedi koktélt, és rossz arányokat használtam másoknál. Szóval, talán csak segíteni próbál? Bár nem igazán érzem úgy, hogy ez lenne minden szándéka. Olyan érzés volt, mint egy olajágba csomagolt kihívás. Jake flörtölt velem, vagy elértem az a pontot, amikor már nem tudom megállapítani, hogy mi valódi? Niklas flörtölt velem. Könyörtelenül. Ez volt az egyik dolog, ami miatt felfigyeltem rá. Érzelmileg annyira kiéhezett voltam. Kétségbeesetten vágytam valami jóra, pozitívra, bármire, ami hasonlít a szeretetre, vagy – ne adj’ Isten – szerelemre. Niklas megadta ezeket nekem. De ez a fajta flörtölés? Ez már biztosan felettem áll.

– Ne pazarold az idejét! – gúnyolódik Diamond, kiszakítva ezzel a gondolataimból. A pillantása arról árulkodik, hogy vetélytársnak tart. Ez arra késztet, hogy lesüssem a szemem, és megmondjam neki, milyen messze jár az igazságtól. – Jake szinte alig randizik, és ha igen, akkor is hamar elveszíti az érdeklődését – mondja szimpatikusnak szánt kifejezéssel, mintha én lennék a következő, aki áldozatul esett.

De ez, nos, megmagyarázza az ellenségeskedését.

– Köszi, hogy figyelmeztettél, de nem randizom vele.

– Hát persze, hogy nem – nevet, mintha ez annyira vicces lenne. Mintha én, a gyenge és nehézfejű lány, végre beláttam volna a lehetetlent. – De úgy éreztem, szükséged van rá, hogy figyelmeztesselek. Ugyanis láttam, hogyan néztél rá – vigyorog rám elégedetten Diamond, nyilván azt hitte, ezzel helyre tesz. Hátra dobja a válla felett a haját, majd cigijét a kezében tartva elmegy.

Mindenható Krisztus. Mennyi dráma és ez csak az első napom. Pedig utálom a drámát. És szerintem abszolút semmi köze ehhez. Ez minden, amit tudok. Most egyszerűséget és csendet szeretnék. Ami ironikus, az a város és a helyzet, amiben találom magam. Nos, furcsa mód, felbosszantott. De elvigyorodom, mielőtt még levakarnám az áruló mosolyt az ajkamról.

Nézd az életemet, az egész egy kész vicc. Las Vegasban élek, mert az autó, amivel próbáltam elszakadni a korábbi életemtől, lerobbant. Úgy tűnik, ez a legjobb hely elrejtőzni, ha valóban átgondolom a dolgokat.

De ennyi volt.

Két hete vagyok már itt, és szeretném azt mondani, hogy a napok egyre könnyebbek. Hogy az éjszakák nem olyan ijesztők. De ez hazugság lenne. Nem érzem magam biztonságban. Ha valami számít, akkor jobban érzem magam, hogy dolgozom, bár nem volt választásom, és szerencsére a hamis személyim is rendben van eddig.

De vajon mennyi ideig tart még ez?

Különösen, ha a pénz, a befolyás és az erőforrások nincsenek korlátozva.

Ha Niklas meg akar találni, amit feltételezek, akkor nem lenne neki olyan nehéz. Nagyon zaklatott vagyok, és ez éberen tart. Szinte beteggé tesz napközben és nyugtalanná éjszakánként. De jó választás eltávolodni, hogy magunk mögött hagyjuk mindent a túlélés érdekében – mint például az egyenruha, ami többet mutat a bőrömből, mint amennyit lefed, és egy bárpultos srác, aki elemészt engem a csillogó tekintetével és a bugyi-olvasztó mosolyával.

Ő már így is túl sokat tud rólam.

De vannak ennél rosszabb melók is ebben a városban, ebben átkozottul biztos vagyok, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy próbálkozzak és keressek valami mást. Valami olyat, ami nem foglalja magába Jake-et.

Az étterem hajnali kettőkor zár. Vegasban, a tanulmányaim szerint, ez korai időpontnak számít. Másrészről, a szálloda sohasem zár be. A szálloda, a kaszinó, még néhány bár és az étkezőhelyek huszonnégy órában vannak nyitva a hét minden napján.

Ez egyszerre teszi könnyebbé és nehezebbé a settenkedésemet.

Két hét elteltével már ismerem az összes kamera helyzetét. Azt hiszem, már rájöttem, hol vannak a vakfoltjaik. Hogy kell kijátszani és elkerülni az elkerülhetetlent.

Azt hiszem.

A biztonság valami olyasmi, amelyről a Vegas-i hotelek hírhedtek. Nem csak az alapvető biztonság és a kamerák. Az internetes kutatásaim szerint rengeteg trükkjük van. Maddox nem volt teljesen őszinte. A kaszinók nagyfelbontású képeket, arcfelismerést és több személyzetet tartanak, mint – valószínűleg – néhány kisebb ország. Egyrészt ez biztonságos, másrészt néha mégsem lehetek biztonságban azért, aki vagyok.

Letartóztattak vagy kidobtak volna az utcára. Az még ennél is rosszabb lett volna és szükségem van a pénzre. A hátizsákommal a vállamon élénken végigsétálok a folyosón, amely visszavezet a szálloda fő területére. A kaszinó nyüzsög ebben az órában. Ez csak egy csütörtök éjszaka, és ez a város a hétvégi játékairól ismert. Azzal vannak elfoglalva, hogy a nyerőgépeknél és az asztaloknál túllépik a keresetüket, de a pénznyerés lehetősége fontosabbnak tűnik, ahogy a részegek elhelyezik a tétjeiket, így senki sem fordít figyelmet rám. A kaszinó peremén végigsétálva elhaladok a sportfogadások mellett, át az előcsarnokon, és a személyzeti ajtó felé megyek, amely a medencéhez és a gyógyfürdőhöz vezet. A szálloda ezen részében egy kis eldugott box van, és tudom, hogy hol vannak kamerák, mert nem is próbálják elrejteni őket. De még nem állítottak meg, ezért kíváncsi vagyok, milyen szorosan – ha egyáltalán – figyelik ezt a területet.

Nyáron a medence nyolc órakor zár, és nem is nyit ki újra kilencig, de a személyzet már hétkor érkezik, hogy a mindennapi dolgokat előkészítsék. Előveszem az univerzális kulcskártyámat, amelynek semmi keresnivalója nincs nálam, és becsúsztatom a kártyaleolvasóba, beütöm a kódot, amit nem szabadna tudnom, és végre az ajtó zöldet mutat, és csipog, ahogy kinyitom.

A Las Vegas-i, nyári estének meleg szellője simít végig az arcomon és a bőrömön. Annyira kellemes. Mint a puha csókok és a lopott pillanatok. A pálmaleveleken átfújó szél hangjai és a fő medencéből táplálkozó vízesés zaja, ahogy a kövekre hullik, átjárja az éjszakát. Annak ellenére, hogy sötét van, és az éjszaka közepe, a medence fényei be vannak kapcsolva, és a vízesés még mindig működik. Abból, amit eddig láttam, sohasem kapcsolják ki azokat.

A medence az egyetlen fényforrás, amely kék fénnyel táncol a levegőben, de alig elég ahhoz, hogy rendesen lássak. Bizonyára nem elég ahhoz sem, hogy könnyen látható legyek, ha valaki, mint a biztonságiak, odakintről ide néznek. Leveszem a cipőm, mezítláb végigsétálok az ösvény mentén, a medence körül és a különféle ülőhelyeken keresztül a hátsó ajtóig, amely a gyógyfürdőhöz és külön medencékhez vezet. Odamegyek a nyugágyhoz, ami a falnál van és a bokrok mögé rejtettem egy takaróval és egy kis párnával. Nem tehetek róla, halványan elmosolyodom. Maddox. Ez az ember minden lépésénél ragaszkodott a szavához.

Segített megkapni a hamis személyimet és munkámat, és azt mondta, hogyha elég pénzt takarítok meg, akkor segít nekem biztonságos helyet találni egy tisztességes környéken, ami nem kérdőjelezi meg a hamis személyimet. Gyűlöli, hogy még mindig itt alszom, de most itt vagyok a legkényelmesebben. Nem akarok vele maradni, és nem is akarom, hogy fizessen nekem, ahogy az elején felajánlotta. Nem akarok aludni egy menedékházban sem, és az apartmanok nagyon költségesek. Bármit, amit megengedhetek magamnak, az nem biztonságos környéken van. Most itt vagyok egyedül. Itt vagyok biztonságban. Viszonylagosan, még akkor is, ha kint alszom.

Leereszkedem a napozóágyra, magamra terítem a vékony takarót, és amikor a puha párnára hajtom a fejem, rögtön be is csukódik a szemem. Kimerült vagyok. Hosszú éjszaka volt, és fél hétkor újra talpon kell lennem. Majdnem négy órát aludhatok még. Gyorsan beállítom a telefonomon a reggeli ébresztőt, lecsukom a szemem, és már érzem is, hogy az álom magával ragad.

A reggel gyorsan eljön. Virrad a nap, és vele együtt jön a hihetetlen, sivatagi meleg, amely egész nap csak egyre rosszabb lesz az utcákon. Gyorsan felkelek, visszahelyezem a nyugágyat a főmedence területére, összehajtom a takarót és a párnát, majd elrejtem azokat egy kis szúrós növénynél, amelynek egyáltalán nem ismerem a nevét.

A gyógyfürdő reggel nyolckor nyit, és mivel Maddox adott nekem egy univerzális kártyát, megpróbálok korán felkelni és használni a zuhanyzót, mielőtt bárki észrevenne. Nyolcra már a másik munkahelyemen kell lennem, ahol a reggeli műszakban dolgozom egy másik szálloda éttermében. Csak ilyenkor lépek ki a falakon kívülre. Mert tudom, hogy itt biztonságban vagyok.

De odakint… Nincs semmi, amitől biztonságban érezném magam.

Odakint csapda van – csattanó egy rossz vicc végén.

Miután lezuhanyozom, és sötétbarna hajam puha hullámokban omlik a vállamra, belebújok a második egyenruhámba, amely egy rövidnél is rövidebb farmersortból, egy rövid ujjú, fehér, gombos felsőből, amely a melltartómig nyitott és egy fekete-fehér kockás nadrágtartóból áll. A bárokban, éttermekben és a kaszinókban az egyenruha kissé kurvás, és amennyire én tudom, már nem egy ember panaszkodott miatta. De ha akarod a munkát, akkor ezt kell viselni.

Lerázom magamról a szégyent, felveszem a hátizsákom, és úgy hagyom el a fürdőt, mintha itt lenne a helyem, ide tartoznék, mint mindenki más. Senki sem kérdez. Senki sem állít meg. Csak néhány ember van körülöttünk. És pontosan ez az, ami tetszik nekem. De abban a pillanatban, amikor a földszintre érkezem, ahol tudom, hogy mindenütt kamerák vannak, lehajtom a fejemet, mintha azt nézném, hogy hova lépek, miközben hagyom, hogy a hosszú, sötét hajam elrejtse az arcom többi részét.

Ez volt az egyetlen dolog, amelyre Maddox bátorított. A hajam korábban szőke volt, és azt javasolta, hogy vagy szőkítsem ki még jobban, vagy sokkal sötétebb legyen. Befestettem, mert úgy érzem, hogy ez kevésbé feltűnő. És le is vágtam körülbelül négy hüvelyknyit a hosszúságából, de még mindig a hátam közepéig ér.

Miközben megyek, hallom, ahogy egy férfi és egy nő hangosan nevet, németül beszélnek egymással. Beszélgetésük az 500$-ról szól, amelyet az egy dolláros nyerőgépbe dobtak be eddig, de az akcentus és a nyelv megrémít. A lábam tudatos gondolkodás nélkül is felveszi a gyorsabb tempót. A kezem megragadja a hátizsákom szíjait, hogy szorosan a hátamhoz húzzam, és még gyorsabban haladhassak.

Egy másik párnak ütközöm, de a németek nincsenek messze mögöttem, és még mindig hallom őket. Izzadságcseppek borítják a nyakam hátulját, miközben a szívem ezerrel ver. Egyre több ember mellett megyek el, és ahogy befordulok a sarkon, hirtelen nekiütközöm valakinek. Elég kemény volt. A hátizsák súlya, az ütés erejével párosulva, leránt a fenekemre, megrázóan fájdalmas huppanással érkezve a földre.

Egy nyöszörgés szalad át az ajkamon, de amikor vadul körülnézek, a német házaspár már sehol sem látható. Nem dolgoztak neki. Ő nincs itt. Nem tudja, hol vagyok. De Istenem, nem tudom, mennyi ideig bírom még ezt ki.

– Mia? – felnézek, kisimítom a hajam a szemem elől, és megpróbálok felnézni. Amikor összpontosítok és rájövök, hogy Jake sötét szemébe meredek, aki ugyanolyan döbbentnek látszik, mint én.

Öltönyt visel. Nos, zakó és nadrág van rajta, de világoskék ingének gombja nyitva a gallérjánál, sötétszürke nyakkendője lazán lóg, és azt sugallja, hogy csak gyorsan a nyakába dobta. Gesztenyeszín haja még nedves kicsit a zuhanyzástól, és lazán hullik borotvált arcához. A véletlenszerűen nyakába dobott nyakkendőn kívül baljósan jóképűnek és profinak tűnik. Ez pedig úgy ér, mint egy arculcsapás.

Hosszú másodpercek telnek el egymás után, mire eljut hozzám, hogy felajánlja, segít nekem felállni. Nem fogadom el a felém nyújtott kezét, ugyan nehezen manőverezve a nehéz hátizsákommal, de felállok a padlóról. Kissé megrázza a fejét az elutasításom miatt, ahogy a ruhám megigazítom, és én meg akarok halni szégyenemben. Úgy néz ki, mint egy isten a halandók között, Armaniba öltözve, míg én olyan öltözékben vagyok, mint valami szeszélyes, ötvenes évekbeli Buddy Holly pin-up stílusban. Ha azt hittem, nem tudom, hogy mit csináljak Jake-kel ezelőtt, ma reggel, így öltözve, ez a dolog még rosszabb.

És ha úgy gondoltam, hogy a zavarom elérte határait, tévedtem.

– Jól vagy? – kérdezte végül. – Nem figyeltem.

– Jól vagyok – mondom. Legalábbis azt hiszem. – Nem is néztem, hova léptem. Sajnálom, hogy beléd rohantam.

Széles mosollyal vigyorog rám. Én pedig nagyon gyűlölöm, hogy ennyire gyönyörű. Sokkal könnyebb volna kezdeményezni, ha nem szűkül össze a gyomrom, a szívem nem kel önálló életre, és a bőröm nem bizsereg minden alkalommal, amikor meglátom. És a szeme. Istenem, fogalmam sincs, mit lehetne tenni ezzel. Sötétek, és olyan benyomást keltenek, hogy mindent lát, de nem árul el semmit a saját gondolataiból.

– Bármikor nekem jöhetsz. Csak annak örülök, hogy nem bántottalak – néz rám, miközben nagy mosolyra húzódik a szája, és kissé zavarba ejt a szinte kacérkodó megjegyzéseivel.

– Úgy tudom, hogy a The Bistroban is dolgozol – bár nem kérdés volt, de bólintok.

– Interjúra mész? – mutatok az öltönyére. Nevet, és ez a hang… nos, libabőrös leszek tőle. De a jó fajtából. Az, amit egészen a lábujjáig érez az ember.

– Nem. Nincs interjúm. Csak… dolgozom – nyúl az arcom felé, mire visszahőkölök, de nem áll meg, vagy nem húzódik el, folytatja a mozdulatot. A keze az arcomat simogatja, elhúzza néhány hajszálamat az arcomból, és a fülem mögé tűri azokat. Egy kis nyöszörgés szalad ki az ajkamon, amikor rájövök, hogy a szemem szorosan összezárom.

– Nem foglak bántani – mondja, mire bólintok, de nem tudok megszólalni. Pokolba, alig tudok lélegezni. Olyan hosszú idő eltelt már azóta, hogy egy ember megérintett csak úgy, nem azért, hogy fájdalmat és büntetést okozzon. Még akkor is, amikor Niklas ilyen hatással volt rám, puha, finom simításokkal, tudtam, hogy ez csak a vihar előtt csend.

– Nyisd ki a szemed.

Megteszem, de csak lassan, és amikor újra meglátom, közelebb van, mint korábban. Olyan, mint tegnap este, amikor az arcát lehajtotta az enyémhez, hogy a szemébe nézhessek. Az arcomat fürkészi szinte az örökkévalóságig. A testmelege körbe ölel, a kölni és a férfias sampon illata megnyugtat engem, de egyszerre nyugtalanít is.

– A zöld szemedben aranyszínű pöttyök vannak.

Ezt még senki sem vette észre korábban. Mindenki feltételezi, hogy zöld színűek, mert ez a legmeghatározóbb szín, de néha szerintem inkább mogyorószínű.

– És a hajad sötétebb – mondja, de nem válaszolok. – Mi a vezetékneved, Mia?

Megrázom a fejem, mert nem tudom összegyűjteni a szétszórt gondolataimat. Ez a közelség. Az érintése. Ő… minden. Mindenen túlmutat.

– Nem az én dolgom. Tudom. És csukva tartom a számat, mert az az erős benyomásom, hogy szükséged van a titkaidra, mint a legtöbb embernek a becsületére, de én mindent tudni akarok.

Gyűlölöm magam, amikor kinyitom a számat, és azt mondom:

– Jones.

Azonnal tudja, hogy ez hazugság. A szeme elsötétedik, és elveszíti csillogását. Erősen kifújja a levegőt, kiegyenesedik, és összefonja kezét a mellkasán, miközben tanulmányoz. Bólint a fejével, nem von a hazugságomért felelősségre. Tudja, hogy elveszett lány vagyok. Tudja, hogy kész katasztrófa vagyok. Úgy értem, milyen ember nem mehet el egy szállodába? Milyen ember találja magát az út szélén, egy ősrégi fosszíliában, anélkül, hogy megfelelő helyre menne? Furcsa módon azt hiszem, hogy megkapta, amit akar, és nem érzi, hogy tovább kellene erősködnie. Mint mondta, ez nem az ő ügye.

– Volt már időd, hogy átolvastad a füzetet, amit neked adtam?

– Még nem. De nagyra becsülöm, hogy segítesz nekem, és később megnézem. Nem vagyok újra beosztva holnap estig.

– Segítek neked mindennel, amire szükséged van – mondja hangosan, mielőtt lehalkítaná a hangját. – Olyan srác vagyok.

Félig elmosolyodom, könnyedén nevetve a bosszantó hangján.

– Tehát majd tanulok. Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy, Jake.

Vigyorog, mint egy kisfiú, amikor kiejtem a nevét, és ismét közelebb hajol hozzám.

– Rendes? – a mellkasára mutat, és szélesen mosolyog. Hogy miért? Még csak nem is tudom. Túl jó érzésnek tűnik. – Én?

Bólogatok, és a fogaimmal az alsó ajkam harapdálom.

– Rendes tudok lenni. Ha kedveled ezt, én pontosan az vagyok.

Megrázom a fejemet, és komolyan megpróbálok nem nevetni az iménti megjegyzésén. Hátrébb lépek. Túl közel van. Ő van mindenütt. A tekintetem keresi a szemével, mosolya ragyogó, a lelkesedése pedig nagyon csábító.

– Mennem kell dolgozni.

– Holnap találkozunk majd, Mia Jones.

Elmosolyodom, majd kissé integetek neki. Ez a legjobb, amit kaptam. És ezzel sarkon fordulok és elindulok. Nem futok úgy, ahogy a testem szeretné. Sétálok. Mert a kétségem árnyékában tudom, hogy néz engem, és átkozott legyek, ha megmutatom neki, mekkora hatással van rám.