2.-3. Fejezet

2. fejezet

Mia

Fordította: Xavier

Korrektúra: Velia

A városba vezető út hosszú és csendes. Keresztülmegyünk Hendersonon, és az utunk során rájövök, hogy sohasem kérdezte meg tőlem, hogy hová akartam menni.Csak feltételezi, hogy a célomLas Vegas, mivel ezeket a jelzőtáblákat követjük, miközben az országúton suhanunk. Nem fáradok azzal, hogy bármi mást javasoljak. Las Vegas nyújtja számomra a legtöbb lehetőséget, és egyébként is ez az a hely, ahová ma éjjeligyekeztem.

A rádió be van kapcsolva, de annyira le van halkítva, hogy ez inkább csak háttérzümmögés, mint tényleges zene. Még csak azt sem tudom megmondani, milyen számot játszanak.

– Szerinted, mi baja a kocsinak? – kérdezem, képtelen vagyokmég egy pillanatig elviselni a csendet.

– Nem tudom, de ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy a motorja besült a meglehetősen bőséges olajszivárgás miatt.

– Sokba kerül megjavítani?

Halkan felkuncog, kezével megdörzsöli a borostás állkapcsát. A reakciója irritál. Nincs semmi szórakoztató a helyzetemen.Az égvilágon semmi. De azt hiszem, nem tudja, hogy mennyire kétségbeesett vagyok.

– Az az autó valószínűleg idősebb, mint te vagy, és figyelembe véve, hogy ezt a típust nem gyártják már legalábbegy évtizede, azt mondanám, hogy nem igazán éri meg. De ez a te döntésed, nem az enyém.

Sóhajtok, lenyelve mindazt, ami próbál feltolulni és megfojtani engem. Vagy amitől összehányom az autóját.

– El tudsz vinni egy buszpályaudvarra, vagy egy vasútállomásra? Ki tudom fizetni – teszem hozzá.

Jake felém pillant, mielőtt visszafordul az út fekete sávja felé, fényszórói megvilágítják az autópálya sárga elválasztó vonalát.

Csendben van, és ez a csend ráirányítja a figyelmemet, miközben próbálom türelmesen kivárni a válaszát. Még mindig dörzsölgeti az állkapcsát, gondolkodik, feltételezem. Végül visszafordítja a fejét felém. Még a halványan megvilágított fülkében is meg tudom mondani, hogy próbál belelátni a fejembe. Szemei lassan végigsöpörnek rajtam, mielőtt kénytelenek visszatérni az útra.

– Késő van – mondja kimért hangon. – Las Vegas éjszakai életet élő város, de nem jó ötlet a buszpályaudvarra menni.

– Nem tudlak követni.

– Te egy fiatal nő vagy. Ráadásul gyönyörű, fiatal nő. És egyedül vagy. A buszpályaudvar Vegasban nem biztonságos hely ilyen késő éjjel.

Bólintok, de nem sikerül megszólalnom a torkomban lévő gombóctól. Egy cseppnyi vigaszt merítek a tényből, hogy Las Vegasban leszek, amely nagy hely sok turistával.

– Oké – végül sikerül kinyögnöm. – Mi a helyzet egy szállodával?

Olyan arckifejezéssel bólint, amely azt jelzi, hogy végreészszerűencselekszem.

– Ezt megtehetem. Milyen helyet keresel?

Bármilyet, ahol nem tesznek fel kérdéseket, vagy kérnek hitelkártyát.Vagy fényképes igazolványt.

Nincs ilyen hely többé a bolygón.

Nem tudom, mit válaszoljak neki, ígytovább hallgatok. Ki nem állhatom a tehetetlenség érzését. Ez megfojt. Teljesen megrémít. Éppen ez az, ami elől menekülök, és mégis, megint itt vagyok, belebonyolódva egy olyan helyzetbe, amely megbénít. Nincs autó. Nincs hol lakni. Nincs kiút.

– Van valaki, akit felhívhatsz?

– Nincs – förmedek rá, a hangom rekedtes a könnyektől, amelyeket nem engedek legördülni. A hozzám közel álló emberek azok, akik elől menekülök. Igaza volt, amikor azt mondta, egyedül vagyok. Így van. Nincs senkim.

– Honnan jössz?

Nem válaszolok.

– Hová akarsz menni?

Továbbra is csendben maradok.

Kifúj egy mély levegőt, egyértelműen olyan pipa rám, mint én vagyok magamra. És rá. Én is dühös vagyok rá, bár tudom, nincs jogom annak lenni. Végig nagyon kedves volt, és ezt ki nem állhatom. Ki nem állhatom a kérdéseit, vagy a hasznos tanácsait. Ki nem állhatom egyiket sem. Tudtam, hogy az autó régi volt. Tudtam, hogy Roderigo nem vezet már az ő korában. De ez akkor kezdődött, amikor elfordítottam a kulcsot és gáztadtam. Nem tudtam elvinni semmilyen más autót, éstermészetesen szó sem lehetett arról, hogy vegyek egyet.

Esélyem sem volt lelépni, bárhová is visz engem ma éjjel. Még sohasem voltam olyan szállodában, amely nem kérhitelkártyát. Minden egyes kártyámon a valódi nevem szerepel. Úgy lelépni, ahogyan én tettem, megfontolatlanság és óriási ostobaság volt. Annyira kibaszott ostobaság.

Most csapdába estem.

Csak idő kérdése, mielőtt rám talál, és hazarángat magával.

És akkor veszítek.Az arcomat belehajtom a kezembe, miközben a könnyek úgy ömlenek belőlem, mint egy törött csaptelepből. Remegek és rázkódom, ahogy a zokogás felszakad belőlem, egyik a másik után.Egyáltalán nem érdekel, hogy egy siránkozó csődtömeg vagyok egy idegen előtt.

Mit fogok most csinálni?

– Hé – mondja halkan. – Rendben van. Minden rendben lesz.

Megrázom a fejem, a kezem még mindig eltakarja a szemem, mivel ennek a fickónak fogalma sincs semmiről.

– Figyelj, nem hagylak az útszélén úgy, hogy nincs hová menned. Nem tennék ilyet. Beszélni fogunk a barátommal, aztán majd keresünk egy szállodát neked.

Megint megrázom a fejem, kezem az ölembe esik, ahogy rákandikálok.

– Nem mehetek szállodába.

Egy pillanatra elcsendesül, majd azt kérdezi:

– Meg tudod mondani, miért nem? – Újabb fejrázás. – Nem hagyhatlak a buszpályaudvaron. Tényleg nem biztonságos. Nem viccelek ezzel kapcsolatban. Te lehet, hogy nem vagy ismerős Vegasban, de én igen.

Gőze sincs róla, mi valójában a nem biztonságos meghatározása. Mitől vannak a valódi rémálmok.

– Ezt nem te döntöd el. – Odavitetem magam egy taxival, ha ő nem visz el. Van pénzem. Nem lehet olyan messze semmilyen garázstól az, ahová most visz.

Egyik kezével megdörzsöli az arcát, mielőtt tenyerével rácsap a kormányra.

– Oké, hogy is van ez? El fogsz jönni velem a munkahelyemre, és megejtek néhány hívást – int le, a jobb kezét eltávolítja a kormánykerékről és felém emeli, mintha meg akarna érinteni, de aztán jobban elgondolkodik rajta és visszateszi a kormányra. – Majd kitalálunk valamit. Nem foglak elengedni úgy, hogy nincs hová menned ma éjjel.

Mi – azt mondja. A „mi” szót használja, mintha elkötelezte volna magát.

– De miért? Miért segítesz nekem?

Kajánul felkuncog, és van valami a hangjában, amitől letörölgetem az utolsó könnycseppjeimet is, így tisztán látom őt. Ez egy olyan nevetés, amely azt jelzi, fogalma sincs.

– Te egyedül vagy, és itt ragadtál Vegasban. Úgy értem, ez nem éppen eredeti ötlet.

Bámulok rá. Miért kell ilyen durva megjegyzést tennie.

Azt hiszem, rájön, hogy pont most lépte át a seggfejség határát, mert így folytatja:

– Segítségre van szükséged, és én nem az a fajta srác vagyok, aki csak úgy hagyja, hogy egy fiatal nő – akinek nincs hová mennie – egyedül gondoskodjon magáról. – Egy pillanatra elhallgat, a szája sarkaegy kis féloldalas vigyorra húzódik. A szeme olyan nagyon sötét,kékesen csillogaz elválasztó vonal derengésében. – Vagy talán azért, mert nem bírom elviselni a könnyeidet. Bármi legyen az oka, azt mondtam, segíteni fogok neked, és így is értettem.

Visszafordul az út felé és a vezetésre fókuszál, lényegében befejezve a beszélgetést.

Bámulom a profilját, azon töprengve, hogy valóban így van-e. Még sohasem találkoztam egyetlen önzetlen emberrel sem ezelőtt. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de ettől még nem kevésbé igaz. Mindenkinek, akit valaha is ismertem, mindig volt valamilyen hátsó szándéka a szívességekkel kapcsolatban, amelyeket tett. Még akkor is, ha jótékonysági célból adják, az egész az adókedvezményekért és a látszatért volt. Hát nem szomorú? De ez srác felajánlja, hogy segít nekem, és azt veszem észre, hogy várom acsattanót.

– Mit akarsz cserébe?

Felkapja a fejét, és egy röpke pillanatig azt hiszem, megbántódott, hogy ilyet kérdeztem. Vagy talán ez a kifejezés felháborító volt, mert sok módon fel lehet tenni egy kérdést, mint ahogy sokféleképpen értelmezni is lehet. De ez kérdés, és nem ajánlat. Nem válaszol, és nem tudom, vajon ez pozitív vagy negatív dolog a részéről.Dühösen eltekeri a sávváltót a rádión, és a country- vagy a metálzene helyett, amelyre számítottam, azArcticMonkeys szól.

Akaratom és a szerencsétlen helyzetem ellenére elmosolyodom. Anthony, a bejárónőm fia szerette ezt a zenekart, ezért ismerem őket. Régebben lejátszotta nekem ezt az albumot, de miután az apám rájött, hogy egymással töltjük az időt, megtiltotta neki, hogy visszatérjen a házba.

– Te ismered őket? – kérdezte Jake meglepetten. Összehúzom a szemöldököm, miközben a fejem felé döntöm.Mi alapján mondja ezt? – Velük együtt dúdolod – világosít fel a ki nem mondott kérdésemre válaszolva.

Ó. Hoppá. – Igen. Ismerem őket. De nem annyira jól. Csak egy néhány dalukat.

Fészkelődik az ülésén és elkapja a tekintetem, mielőtt gyorsan visszafordul az út felé.

– Akcentusod van – kezdi, aztán vesz egy mély levegőt, mielőtt folytatja. – És a rendszámtáblád texasi. Onnan jöttél?

Nem válaszolok, ehelyett kinézek az ablakomon és bámulom a Las Vegasba vezető sávot, melyen lassan közeledünk, miközben rákanyarodunka városon keresztülvezető utunkra.

– Valamilyen zűrbe keveredtél? – Nevetni akarok ezen a kérdésen, de komolyan gondolja. Nem tudok őszinte választ adni. – A rendőrség keres?

Erre sem tudok válaszolni.

Tudom, hogy mondanom kell neki valamit. Segít nekem, és valószínűleg csak biztosítékra van szüksége azzal kapcsolatban, hogy nem tartóztatják le amiatt, mert segítséget nyújt egy bűnözőnek, vagy valami ilyesmi. – Nem szegtem meg a törvényt, ha ez az, amire kíváncsi vagy.

– Elszöktél otthonról?

Kinevetem ujjaimat végigfuttatva a hosszú hajam végén.

– Huszonkét éves vagyok – mondom neki, remélve, hogy megérti, hogy nem kiskorú gyerek vagyok, aki elszökött otthonról. A tény, hogy felnőtt vagyok, aki elszökött otthonról, az egy teljesen más kérdés. – És nem kell segítened.

Nem hozakodik elő semmi mással. Megnyom néhány gombot a kormánykerekén, és a rendszer hangereje oly mértékben felerősödik, hogy elfojt minden további beszéd lehetőségét. Fogadok, bánja, hogy felszedett. Én legalábbis bánnám, ha a helyében lennék. Néhány perccel később behajt egy benzinkútra, amely a Healey & Fiai nevet viseli. A főépület és a szerelőműhelyek részben sötétek, de a kútoszlopok még mindig élénken világítanak. Amikor összpontosítok, észreveszek valakita főépületben,aki a pulton lóbálja a lábait.

– Ez Brennan – Jake rámutat az emberre. – Működtet egy autómentőt a városban, és el tudja vontatni az autódat. – Brennant vizsgálgatom. Nem tudom még, hogy mihez kezdjek az autómmal. Fél órát vett igénybe, hogy ideérjünk, a válaszok a problémámra adottak voltak.– Várj meg itt, oké? – Rám bámul, egészen közelről. – Beszélni fogok vele, és miután lerendeztük, elviszlek egy szállodába.

Kifújok egy kis levegőt, de aztán gyorsan visszaszívom. Nem mehetek szállodába. Ezt csak úgy mondtam neki.

– Ismerek egy helyet. Kellemes, és nincs túl messze innen.

Ma éjjel hallani sem akarok kellemes helyekről.

– Persze – sóhajtom kényszeredett mosollyal.– Tökéletesen hangzik. – És mivel nem kapok még egy esélyt arra, hogy ezt elmondjam, szembe fordulok vele, és azt mondom: – Köszönöm, Jake. Hogy felszedtél az út széléről, és idehoztál. Hogy ennyireakarsz segíteni.

Hamiskásan rám vigyorog, megszorongatva a tarkóját. Szeme az arcomat fürkészi, aztán kipattan a teherautóból. Nézem, ahogy elsétál a főépület felé. Még várok egy percet, hogy tisztában legyek vele, mit csinál. Abban a pillanatban, hogy belép, kiszállok a kamionból, felkapom a bőröndöket és elfutok. Magam után vonszolom ezeket az utcán, és eltávolodom a benzinkúttól. Taxik vannak mindenhol, és egy részem kísértésbe esik, hogy leintsek egyet, bepattanjak, de hová mennék?

Valószínűleg igaza van azzal kapcsolatban, hogy a buszmegálló nem biztonságos ebben az időszakban. Jóval hajnali egy után járunk, és bár rengeteg ember van az utcán, többségében részegek és hangoskodnak,s megbámulnak, amint elmegyek mellettük. Vagy talán,ez az utóbbi, csak a fejemben létezik, de úgy érzem, mintha ezt tennék. A gyomrom összeszorul, valamilyen módon meg kell találnom a Las Vegasba vezető utat. Nagyon világos van itt. Szinte zavaróan vakító, és még inkább zsúfolt, emberekkel teli, akik minden irányba mászkálnak.A férfiak prostik szolgáltatását hirdető szórólapokat osztogatnak, és a nők ékszerekkel kirakott bikiniket viselnek kedvesen mosolyogva.

Elmehetnék a repülőtérre, de az igazolványom használata óriási kockázatot jelent, és komoly tippet mindazok számára, akik engem keresnek.

Megállok, a hatalmas szállodák egyike előtt téblábolok,amelyhatárvonal, ahogy ezt végiggondolom.

Jake azt mondta, az közhely, hogy egy nő elveszhet ebben a városban,és most hiszek neki. Mert pontosan eztérzem. Közhely.

– Hé, ott – kiáltja valaki, kirángatva az ábrándozásomból, és távolabb a hatalmas aranyszínű épülettől egy csoport srác közelít felém. Tetőtől-talpig végigmérnek, megbámulva a bőröndjeimet és az elveszett arckifejezésemet. Aztán az egyikőjük, akiről azt feltételezem, hogy megszólított, oly módon vigyorog, hogy megfagy bennem a vér. – Egy kicsit elveszettnek tűnsz, cicus. Miért nem jössz velünk? Örömmel segítünk megtalálni az utat.

Megrázom a fejem felé, a gyomrom felfordul, amint arra gondolok, hogy mit tennének velem ezek a srácok.

– Köszönöm, de rendben vagyok. A férjem vár rám.

Aztán elindulok felfelé az emelkedőn, mely a hatalmas, aranyszínű szállodához vezet. Nem nézek vissza, és ők sem követnek engem. Azt hiszem, ez a hely, a Turner Grand megteszi addig, amíg kitalálok egy tervet.

3. fejezet

Mia

Fordította: Xavier

Korrektúra: Velia

– Bejelentkezik, kisasszony? – kérdezi a portás, miközben a hotel nagy üvegajtaját nyitva tartja nekem.

– Uh – pillanatra elhallgatok, váratlanul ért az ajtónálló kérdése, de két bőröndöt húzva bemegyek a szállodába, sígy folytatom: – Igen.

– Szeretné, hogy segítsek a csomagjaival, míg bejelentkezik?

Megrázom a fejem, és kierőltetek egy mosolyt.

– Nem, megoldom. De köszönöm.

Melegen rám mosolyog, és nem ajánl fel semmi mást. A lovagló csizmám kicsiny sarka kopog a hall márványpadlóján. Egy görög isteneket ábrázoló, kő szökőkút van az átrium közepén, a mennyezetet színes üvegfüggők díszítik, melyek belülről vannak megvilágítva. A baloldalon nagy recepció, ahol csak úgy nyüzsögnek a bejelentkező emberek. A hozzám legközelebb eső pultnál van a portaszolgálat. Az intelligens kinézetű, öltönyös férfiak egyike felpillant, amikor belépek, és kiszúr.Tüzetesen végigmér. Tudom, hogy katasztrofálisan nézek ki. Két nap az autóban ésrengeteg sírás.

Gyorsan eliszkolok onnan, és fogalmam sincs,hová megyek. Sokkal hosszabb ideig kóborlok, mint kellene, egyre inkább elfáradva, ahogy az adrenalin szintem lecsökken. Jake. Rosszul érzem magam amiatt, hogy faképnél hagytam.

Ő… kedves volt. Segítőkész. Olyan jóképű, hogy a barna szemének egyetlen pillantásától cseppfolyóssá vált a bensőm. Majdnem hangosan felnevetek ezen, mentálisan megrázva magam. Mennyire nevetséges erre fókuszálni az adott helyzetben, amelyben most találom magam.

Minél hosszabb ideig kószálok, annál kimerültebbé válok. Ráadásul egyre jobban felhívom az alkalmazottak és az ittas emberek figyelmét magamra, és kifogytam abejárhatóútvonalakból és helyekből, melyeket megtekinthetnék.

Látok egy medencére utaló jelzést, kétségbeesetten elindulok arrafelé,mivelhova máshova mehetnék. Csendesebb itt: az épület ezen részében lévő üzletek most már mind zárva vannak, és a tevékenységek többsége hátrébb folyik, ahol a kaszinó és a bárok vannak.

Az egyik ajtó a medence bejáratánál felkelti a figyelmem, csak azért, mert résnyire nyitva van, egy táblával az elején, amely azt jelzi, hogy építés alatt áll. És senki sem tartózkodik ezen a környéken. Balra nézek, jobbra nézek. Aztán gyorsan elhatározásra jutok, lehorgasztom a fejem és elfordítom az arcomat a számtalan rejtett kamera elől. A bőröndöket magam után húzva becsusszanok a nyitott ajtón. Miután átjutok rajta, az ajtó egy hangos csattanással becsapódik mögöttem.

Megtorpanok, kővé dermedten állok, miközben várom a biztonsági szolgálat elkerülhetetlen érkezését. De eltelik két perc, s nem jön a lovasság, hogy kiráncigáljon,és kisétálok a meleg nyári éjszakába. Szellő suhan végig rajtam, belekapva a hajamba és megfürdetve a klór halovány illatában. A csizmám hangosan kopog a kemény felületen, a hang visszhangzik az éjszakában, arra kényszerítve, hogy gyorsabban mozogjak. Hová? Fogalmam sincs. Csak találnom kell egy helyet, ahol elrejtőzhetek. Egy helyet, ahol leülhetek és összeszedhetem a gondolataimat anélkül, hogy kíváncsi, tolakodó szemeket meresztenének rám.

A hátsó fal mentén – a tábla közelében, melyen az olvasható, hogy Fürdő Kijárat – van egy nyugágy, amelyet részben eltorlaszolnak a cserjék. Ezért nyílegyenesen átszelem a távolságot, magam mellé csúsztatom a bőröndöket, lefekszem a nyugágyra, összegömbölyödöm és a lehető legkisebbre húzom összemagam. Aztán hallgatózom. Fogalmam sincs, mennyi ideig hallgatom a medence éjszakai hangjait, a vízesés és a fák susogását, de a szemem végül lecsukódik és a gondolataim elkalandoznak, csak azért, hogy szorongva újra felvillanyozódjanakmindazoktól a látomásoktól, amelyek elől elmenekültem.

Ösztönösen körülnézek, a szívverésem a plafont veri, miközben a mellkasom zihál, és a pániktól alig tudok levegőt venni.A sötétség rám zárul, éselfojtom a zokogást, miközben megpróbálok emlékezni arra, hogy hol vagyok. Medence. Szálloda. Las Vegas. Ó, Istenem.Hogy kerültem én ide? Hogy vált ilyen kilátástalanná az életem?

Némi megkönnyebbülést kellene éreznem.

Megszöktem. Elmenekültem. De a félelem egy része nem csillapodott. Ha valamitől, akkor ettől még rosszabbul érzem magam. Egy villanásnyi pillanatig bánom az elhamarkodott menekülésemet. Hajléktalan vagyok. Nincs autóm. Nincs használható személyi igazolványom. Nincs munkám. Kevés a pénzem. Mehetek egy menhelyre. Lehet, hogy ez biztonságosabb, mint a szabad ég alatt alvás. Vagy megpróbálhatok egy olyan szálláshelyet találni, mint egy motel vagy apartman, ahol készpénzen kívül semmi mást nem kérnek.

Lélegezz.

Rendszerezz.

Lélegezz.

Rejtőzz el minden elől.

Lélegezz.

Eszelj ki egy tervet.

Felülök a nyugágyamban, és letörlöm a maradék verejtéket, amely a rémálmomtól ütközött ki a homlokomon. A szívverésem végül normalizálódik, miközben számot vetek az életemmel és a lehetőségeimmel. Nem. Nem tudok az életemre összpontosítani. Arra kell fókuszálnom, hogy túl jussak ezen. Rendben. Koncentrálj.

Az arcomba harapok, ahogy a bőröndjeimre tekintek. Nem cipelhetem magammal ezeket. Anyám megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy kidobni készülöka kukába a bőröndöketa tartalmuk nagy részével. Vagy eladni azokat. Talán eladhatnám őket? Kell, hogy érjenek valamit. A bőröndök és az összes benne lévő,egyaránt márkás holmik.

Kicsomagolom az első bőröndöt, hátrahajtom a fedelét, majd ezt követi a második. Aztán kiszedem a nagy hátizsákot, amelyet az utolsó pillanatban dobtam bele, és elkezdem telepakolni azokkal a ruhákkal, amelyekre szükségem lesz. Cipők. Ingek.Rövidnadrágok. Blúzok. Elegáns nadrágok. Fehérneműk. Folytatom,míg ahátizsák meg nem telik.Amikor befejezem, becsukom a bőröndöket és nekitámasztom a nyugágy másik oldalán lévő falnak, és gondolatban készítek egy listát.

Szükségem van egy hamis személyi igazolványra. Valószínűleg egy hamis társadalombiztosítási kártyára. Szükségem van egy, két vagy három munkahelyre. Annyi pénzt kell keresnem, amennyit csak tudok, anélkül, hogy bankot rabolnék.Egy hamis útlevél, amellyel átjuthatnék a határon – lehetetlennek tűnik.

Apró lépésekben kell majd haladnom és felküzdeni magam.

De a fenébe is. Ez Las Vegas. Ha létezett valaha is egy város, amely képes elrejteni –hamis életet és gyors pénzkeresési lehetőséget biztosítani –, akkor ez az a hely.Olyan, mint a bűn érintése, csak könnyebb. Felnevetek. Hangosan. Humormentesen és talán egy kicsit elmebeteg módon, és mikor végülegy csuklásszerű zokogás törfel belőlem, összeroppanok. Könnyek potyognak a szememből: texasi záporesőként gördülnek le az arcomon. Most már ez az életem, Mia… Jones? Biztos. Működik.

– Ez most mára te életed, Mia Jones – mondom hangosan magamnak. Ez buzdító beszéd. Egy módja annak, hogy megerősítsem magam. Egy módja annak,hogy kordában tartsam a katasztrofális összeomlást.

Egy dolog biztos, hogy nem mehetek haza.

Még nem. Talán sohasem.

Egy másik dolog is biztos: magam mögött hagyom a régi énemet.

Elölről kell kezdenem. Újra fel kell fedeznem önmagam. Azzá a nővé válni, akiről mindig is álmodoztam, hogy leszek. Magabiztos, intelligens, olyan, aki uralja a helyzetet. Azzá, aki mindenre tudja a választ, és nem fél semmitől.

Azzá, aki képesvisszavágni.

– Neked semmi keresnivalód itt. – Egy mély férfihang hangzik fel a semmiből, és olyan magasra ugromfel a nyugágyról, hogy leesem a földre, ésdöbbent sikoly hagyja el ajkamat.

– Sajnálom. A francba. Jól vagy? – A sötét árnyékba borult, nagydarab férfi felém nyúl, próbál segíteni felállni.

Hátravetem magam beleütközve a nyugágy fémkeretébe, a karomat a mellkasom elé tartva, mintha a férfi a pestist próbálná beledörzsölni a bőrömbe.

– Oké – visszahúzza a kezét, felegyenesedik és kihúzza magát. – Nem nyúlok hozzád. Mi a fenét művel itt kint egy olyan lány, mint te?

Felnézek, elsöpröm a hajam az arcom elől, de még mindig nem sok mindent látok. A medence ezen részén korlátozott a világítás.De a sziluettje alapján meg tudom állapítani, hogy ez a férfi hatalmas termetű. Nem tudom pontosan, mit visel, de ez nem tűnik egyenruhának. Főleg azért, mert látom erős karjaibőrét, és úgy tűnik, farmernadrágot visel. – Én, ööö… – aztán ismét magamba roskadok. Nem tehetem ezt most. Úgy érzem magam, mint egy síró csecsemő, vagya lány, aki a győzelem helyett veszít, és most mindez utolér. Az alváshiány – és az, hogy az életem általában véve egy nagy szívás minden fontos szempontból, ami számít – kikészít, éstúl sok ember van ma éjjel, aki lehet, hogy megpróbál –vagy lehet, hogy nem – segíteni rajtam. – Sajnálom – mondom megtörölve az arcom, megragadom a táskámat és a hátizsákomat.– Elmegyek.

– Ó, drágám – húz fel, és ez a déli akcentus mosolygásra késztet. Miért? Bassza meg, ha tudom. De ha alul vagy, akkorragaszkodsz a jó érzés legkisebb foszlányához is, és a déli akcentus nyilvánvalóan pont az a dolog, amelyre szükségem van. – Én nem rúglak ki. Csak arra lennék kíváncsi, miért rejtőzik egy ilyen csinos lány idekint.

– Bántani fogsz?

Fogalmam sincs, miért pont ezt a kérdést tettem fel ennyire bárdolatlanul. Talán, mert hivatalosan elvesztettem az eszem, vagya tűrőképességem határára értem. Összeszedve magam, visszacsusszanok a nyugágyra, mert ha bántani fog, inkább nem lennék a kemény földön, amikor megteszi.

– Bántani? – kérdezi, a hangja egy oktávot emelkedik, hangjában sokk és hitetlenkedés keveredik. – Imádom a nőket –majdhalkan felkuncog. – Egyesek szerint talán nagyon is. De az, hogy bántsam őket, még sohasem fordult elő, és soha nem is fog. Ezért vagyitt?Durván bánt veled egy srác?

Felnevetek. Aztán újra, a nevetésem kissé őrültnek hangzik. Durván bánt velem? Igen, ez nagyon vicces. Csak azért, mert ez az életem története. Csak azért, mert ahogy ezt mondja, az annyira fájdalmasan,nem helyénvalóan hangzik. Mintha akaratlanul jelentéktelen dolognak ítélné meg azt, ami fontosnak tűnik.

– Muszáj elmennem? – Inkább elmegyek, mert úgy tűnik, hogy a kilétemről szóló, közvetlen kérdésekről szól ez az éjszaka.

– Nem – mondja lassan, és óvatosan leül mellém a nyugágyra, ámbár nem hívtam meg a válságbuborékomba. A világomba, amely gyorsabban olvad, mint a fagylalt a Las Vegas-i napsütésben.– Itt maradhatsz. És ha segítségre van szükséged, nos, akkor akár én is lehetek ez a srác.

Megrázom a fejemet, és az ölében lévő,lezserül összekulcsolt ujjú, nagy kezét bámulom. Nincsen ökölbe szorulva a keze. Nem merev a testtartása. A hangjának őszintesége elgyengít. A már túlhajszolt agyam össze van zavarodva.

– Miért tennél ilyet?

– Mert egyedül vagy. Mert egy átkozott nyugágyon üldögélsz egy Las Vegas-i medence sötétjében rejtőzve és bőröndökkel körülvéve. Mert sírsz, félsz, s megkérdezted, hogy bántani foglak-e, ésolyan ember vagyok, aki nők esetében nemtolerálja ezeket a dolgokat.

– Te vagy a második ember, akivel találkoztam ma este, és megpróbált segíteninekem. Ez egy Las Vegas-i dolog, vagy csak én keveredtem rossz társaságba?

Felnevet, végigfuttatja az egyik kezét a haján, mielőtt könyökét a térdére támasztja, és belebámul a semmibe.

– Nem mondhatnám. De abból, amit elmondtál, talán az utóbbira lehet következtetni.

– Menekülök – jelentem be, és azon tűnődöm, miért mondok el neki bármit is,amikor nem voltam hajlandó elmondani Jake-nek. Talán azért, mert a sötétség felbátorít. Talán azért, mert vonzott Jake, és nem akartam, hogy tudja, valójában mennyire szánalmas vagyok. Vagy talán azért, mert Jake lángra lobbantotta ezt a tüzet bennem, mostpedig beszélni akarok, mielőtt az igazam belülről elevenenfelemészt. És valójában azt kívánom, bárcsak Jake itt lenne mellettem, ehelyett a pasi helyett.

– Maddox Sinclair vagyok, Menekülő. Örülök, hogy találkoztunk. – Ó, Istenem! Nevetek. Annyira erősen nevetek, és azt hiszem, ez az első,szívből jövő nevetésem, amely valaha is volt. Amilyen még sosem volt az életben. – Mit tehetek azért, hogy segítsek?

Vállat vonok. Akár fel is adhatom: mindent felteszek egy lapra. Szó szerint nincs veszítenivalóm. És bármit is tesz velem ez azember, nos, nem vagyok biztos benne, hogy különösebben érdekelne. Nem tudom megmondani, hogy ezen a mélyponton a dolgok demoralizálnak vagy megerősítenek.

– Szükségem van egy hamis személyi igazolványra. Szükségem van egy hamis társadalombiztosítási számra. Szükségem van egy állásra és egy új életre. És meg kell tanulnom, hogyan rúgjak szét néhány segget.

– Hmmm… – hümmög, a hangja elmélkedő, a pillantása a tekintetembe fúródik. –Zsaru vagy?

Újabb nevetés tör fel belőlem.

– Komolyan?

Megvonja a vállát, teljesen felém fordítja az arcát, próbál bennemolvasni a sötétben.

– Meg kellett kérdeznem.

– Nem. Én egészen biztos, hogy nem vagyok zsaru.

– Akkor tudok segíteni neked. Valójában mindenben.

Bámulok rá. Sötét szeme​​ragyog a medence területén uralkodó csekély fényben. Visszabámul, megingathatatlan és hiányzik belőle bármilyen együttérzés vagy szánalom. Komolyan gondolja.

– Mit vársz cserébe? – Ez csaknem ugyanaz a kérdés, amelyet Jake-nek is feltettem. Pontosan ugyanaz a jelentése.

– Ugyanannyira szeretem ezt a kérdést, mint amennyire szeretném, hogy itt kint aludj.Kereshetnénk neked egy igazi helyet, ahol maradhatsz?

Vállat vonok.

– Talán. De most ez az új otthonom. Tetszik itt. Itt biztonságban vagyok. Nem csatangolnak kinti emberek ezen a környéken. Kivéve téged.

– Én itt dolgozom.

– Értem – mutatok rá. – Pontosan erről beszélek. Ez magánterület. Nincsenek veszélyes szomszédok vagy veszélyes emberek. Csendes és sötét. Mindkettőt kedvelem.

– Gondolkodni fogok ezen, mert nem igazán tartom jónak, hogy kint alszol.

– Mi van, ha megígérem, hogy keresek egy másik szálláshelyet?

– Majd én segítek neked, Menekülő. Meg foglak tanítani, hogyan kell harcolni, ésmajd összehozlak egy hamisítóval;szerzek neked egy jóállást, amely jól is fizet, ha nem bánod, hogy valami szexiset kell viselned.

– A szexi nem azt jelenti, hogy pénzért árulni a testem, ugye?

Felsóhajt, mintha csak ismét megbántottam volna.

– A szexi egy Las Vegas-i klub vagy étterem egyenruháját jelenti.

– Benne vagyok – ígérem, mert ahogy azt mármondtam, mit veszíthetek? – De ha játszol velem, ha ez egy trükk, hogy bánts engem, akkortudnod kell, hogy olyan lány vagyok, aki nem baszik senkivel. És sohasem beszélek csúnyán. Legalábbis nem kifelé, így bizonyítani kellene az őszinteségemet ezzel kapcsolatban.

– Mivel közel kerültünk egymáshoz, ezért tudnod kell, hogy sokszorbeszélek csúnyán, továbbá olyan fickó vagyok, aki rengeteget baszik.

Mosolygok. Azt hiszem, kedvelem Maddox Sinclairt.

– Egy másik,rideg tény rólam? Egyedülálló anya nevelt fel. Sohasem volt apám. Annyira tisztelem a nőket, hogy az már viccnek is rossz. Imádom a nőket. Különösen azt, akinek a segítségemre van szüksége. És neked, Menekülő, szükséged van a segítségemre.

– Szóval, segíteni fogsz nekem?

– Igen. Pontosan oda foglak vinni, ahol lenned kell.

Csak éppen Maddox Sinclairnek fogalma sincs róla, hogy mennyire lehetetlen ez.