11. Fejezet

11. fejezet

Mia

Fordította: Aemitt

Korrektúra: Velia

A szemem egy hangra nyílik ki. Egy hangra, melyet nem ismerek, de nem is akarok hallani. Csikorgó hang? Nem, ez több, mint csapódás. Bármi is, ez bentről jön. Az ébresztőórám még nem jelzett, ami azt jelenti, nincs még reggel hét, de azonnal tudom, hogy ez valami rossz.

Itt van.

Azonnal kiugrom az ágyból, felkapcsolok valami fényt, mielőtt megragadom a fém rudat, melyet az ágyam mellett, a padlón tartok. A lakosztályom nappalijába osonok, olyan erősen szorítom a hideg fémet, érzem, ahogy öklömből kifut a vér. A szívem dübörög, az adrenalin és a mindent elsöprő félelem végigszáguld rajtam, megfojt engem.

Itt van, meg fogok halni.

– Ne aggódj. Biztonságban vagy velem – villámgyorsan megfordulok, de Niklas helyett Jake-et látom. – Ne aggódj. Biztonságban vagy velem – ismétli, és megnyugtatóan mosolyog rám. – Nem foglak bántani – a szavai gyöngédek és könnyűek.

– Sosem vagyok biztonságban – mondom bizonytalanul. Mintha a szám üveggel lenne tele. Mintha a szavak nem is az én számból jönnének, de valami van mellettem. Valami van a padlón. Lenézek, és látom az élettelen, vérző testem. Niklas kék szeme rosszindulatúan mosolyog rám, ahogy összetört testem fölé hajol.

Sikoltok.

Felugrom, zihálok, megmarkolom az ágyneműt. Az egész testem hideg verejtékben úszik és görcsösen remeg. Ez rémálom volt. Csak egy álom. Nincs itt. Az arcom elé emelem a kezem, összegömbölyödöm, és átadom magam a zokogásnak. Előre-hátra hintáztatom a testem, arcom a párnába temetem, hogy ne hallja a szomszéd; dagonyázom az agóniában és a félelemben, melyet képtelen vagyok lerázni.

Számtalan éjszaka álmodtam Niklasszal, de semmi szörnyűt az elmúlt héten. Az a szomorú, hogy sohasem volt fém rudam. Nekem csak egy hülye, jelentéktelen késem van, az is eldugva a hátizsákomban. Hasznavehetetlen. Jobban meg kellene szívlelnem Maddox tanácsát.

Paprikaspray. Talán egy pisztoly. Talán mindkettő.

Az alvás olyasmi, melyet mindig nagyon vártam. A dadusaim azzal viccelődtek, amikor baba voltam, milyen remek alvó vagyok. Az álomvilág nagyjából feltáratlan. Egy ablak a tudatalattimra, és már alig vártam a következő kalandot. De ez a csendes nyugalom ezekben az álmokban nagymértékben megváltozott, miután Niklas majdnem megölt. Tulajdonképpen mindenért ő okolható. A vég nélküli verések áradatát éjszakáról éjszakára átéltem. Egy részem azon tűnődött, érezhetem-e magam valaha újra biztonságban.

Nem tudja, hol vagyok. Nincs itt.

Az igazság az, hogy az életem nagy részében bántalmaztak. Először az apám, majd Niklas. Talán nem is a bántalmazástól féltem annyira. Niklas terve az volt, hogy megöl engem. Végső soron meg fogja tenni, ha eldöntötte. Ha már mindent megkapott, amit akart tőlem, és már nem vagyok hasznos a számára. Egyszer annyira közel vitt ahhoz a bizonyos szakadékhoz, hogy teljesen elveszítettem az önuralmamat, és miközben ez történt, biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogok felébredni. Biztos voltam benne, hogy itt a vége, és az, hogy magamhoz tértem, teljesen meglepetésként ért.

Ébresztő.

Niklas sokkal kegyetlenebb volt apámnál. Apám szentül hitte, pofonnal lehet a nőket megregulázni. Talán jobban az anyámat, mint engem, mivel ritkán adtam elégedetlenségre okot neki. De Niklas? Még most is remegek attól, amit ez az ember tett velem. Nem volt ez mindig így. Nem így kezdődött. De a végére kegyetlen lett.

Végül sikerül összeszednem magam, a sírásom is csillapodik, kimászom az ágyból, és a fürdőszobába megyek. A tükörképem borzalmas – úgy nézek ki, mint akit elgázolt egy kamion. A mosdókesztyűre jéghideg vizet engedek, és a vörös, duzzadt szememhez szorítom. Istenem, ez olyan rohadt jó érzés.

Amikor az arcom valamennyire normális, a hajamat lófarokba kötöm, és felveszem a futócuccom. A stripe az egyik legnépszerűbb kora reggeli futópálya: sok a lépcső és alaposan leköti a szemet. Locsolók futnak végig az ápolt cserjék mellett, férfiak igyekeznek lemosni az előző éjjel szemetét, miközben az emberek munkába igyekeznek. És azok a lámpák… Krisztusom, sosem alszanak ki.

Elindulok, balra fordulok, és egyenesen futok az úton, de alig haladok egy háztömbnyit, úgy érzem, követnek. Jobbra fordulok, miközben balra ugorva igyekszem kitérni az emberek elől. De ebben a pillanatban meglátom Jake-et hasonlóan öltözve, pimasz, önelégült vigyorral; hunyorogva nézem, majd lassítok. Követ, majd lépésről lépésre utolér. A kezemet a csípőmre teszem, és tudom, nem futottam eleget ahhoz, hogy egy-két másodpercig így kapkodjam a levegőt.

– Mit csinálsz?

– Futok.

– Miért követsz engem?

– Okos lány egy cseppet lassú felfogással ezen a reggelen.

– Tessék?

– Nem követlek – mondja védekezve, felháborodott éllel a hangjában. – Csak az történt, hogy kijöttem futni és megláttalak. Azt gondoltam, talán jobb lenne valakivel futni. Ez minden. Krisztusom, de nehéz eset vagy.

– Az vagyok – értek egyet. – És egyedül szeretek futni.

– Ez azt jelenti, nem akarsz velem futni? Talán kínos lesz, mert egy irányba tartunk. Visszafordulhatok és nézhetem, ahogy futsz, de valami azt súgja nekem, nem díjaznád, ahogy legeltetném rajtad a szemem – ismét rám vigyorog. Hirtelen úgy érzem, a gyomromban millió tűzijáték robban.

A futóruhájában úgy néz ki, mint egy modell, ahogy felsője a férfias mellkasára, a kőkemény hasizmára és széles vállára simul.

Nemet kell mondanom. Azt kellene mondanom neki, baszd meg és húzz a picsába. De nem teszem. Nem tudom megmagyarázni, miért, de nem is akarok ezzel behatóbban foglalkozni. Viszont szórakoztató lenne látni, hogy Mr. Szépfiú bírja-e tartani a tempót.

– Mi a szokásos meneted? – kérdezi a pasi, ahogy nyújtok, megragadom a jobb lábfejem, fellendítem a sarkam, míg a fenekemhez nem ér. Egy hot-dog étterem előtt állunk. A szagok nem tesznek jót a gyomromnak.

– Miért nem csináljuk azt, amit te szoktál, és ha nekem elég, a tudtodra adom.

A mosolya az a fajta mosoly, amely megmutatja, hogy beképzelt magabiztossággal elfogadja a kihívást.

Jake szeme borostyánként ragyog.

– Remek, induljunk – visszafordul, és azonnal gyorsabb tempót diktál, feltételezve, hogy nem tudom tartani azt. Az öntelt seggfej, nem tudja, mi vár rá. Fel-le szaladunk lépcsőkön, át a sétányon, a különböző hoteleken. Az elmúlt 45 percben gyorsabb a tempó, mint egyébként futottunk volna, de együnk sem fog irgalomért könyörögni.

Végül a Turner Grand Hotel felé vesszük az irányt, ahol mindketten dolgozunk, és az utolsó fél mérföldet sétálva tesszük meg.

– Hűha – zihálja tarkójára kulcsolt kézzel, hogy több levegőhöz jusson. – Nos, sohasem gondoltam volna, hogy ilyen keményen futsz. Csurom víz vagyok – kacag, leveszi pólóját, a homlokát, és a nyakát törölgeti vele.

Ha eddig nem kapkodtam levegő után, most biztosan. Megbotlom a saját lábamban, de visszanyerem egyensúlyom, mielőtt elkapna. Vigyorog, tökéletesen tisztában van vele, hogy ő az oka a szerencsétlenkedésemnek. Azonban, hál’ Istennek, nem kommentálja a történteket.

Tényleg nem az én hibám. Bűnösen dögös. Arányosan izmos, anélkül, hogy túl hatalmas lenne. Ínycsiklandó, hat kockás has az imádni való V-vel lentebb. Mint Brad Pitt a Harcosok Klubjában. Van egy tetoválás a jobb oldalán, amely elsőre csak színes tintaörvény, de közelebbről megnézve bonyolult iránytű. Egy tetoválás a mellkasán befedi a baloldalát a szíve felett, számsorok és indaminták, amelyek együtt alkotnak… valamit. Nem tudom. Ez hipnotizáló. Sohasem láttam még ilyet, mint ez. Nem mintha túl sok tapasztalatom lenne a tetoválásokkal. A vállán és a felkarján a minták mind teljesen különbözőek. A legtöbb élénk színű és mind összetett. Aztán meglátom a sebhelyet. Feltételezem, golyótól van, tekintve a mintázatát, mely a bal vállán csillagalakban terül el.

Jake rám pillant, rajtakap, hogy bámulom. Önelégült vigyorral rám kacsint, majd ezt mondja:

– Ha már így bámulsz, megérinthetsz. Nem bánom. Vagy legalábbis engedd meg nekem, hogy viszonozzam a szívességet anélkül, hogy felpofoznál.

Elpirulok: arcom egyre vörösebb és melegem lesz. Túl szégyenlős vagyok ahhoz, hogy a tetoválásáról kérdezzem vagy a sebhelyről. Édes Istenem, az a sebhely.

– Nem bámullak – mondom, eltúlzott sértődéssel fordulok el a lehető leggyorsabban, mely még jobban bizonyítja bűnösségemet. Kacag, és közelebbről érzem a testéből áradó meleget, majd a hőhullám ugyanolyan gyorsan el is tűnik. Nem kell ránéznem, de akkor is ugyanúgy érzem. Már így is túlpörögtem… felizgultam, már csak attól, hogy a közelemben áll.

Egy percig habozok, ahogy sétálunk, ezen a viszonylag csendes, kora reggeli órán. A város még csak most ébredezik, és már érezhetem a meleg nyári napsütést az utcán.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Miért akartál velem futni reggel?

Feje mozog pár másodpercig fel és le, mielőtt figyelmét újra rám irányítaná pajkos vigyorral a szája sarkában.

– Az igazat?

Bólintok, mert nincs helye az életemben ennél kevesebbnek. Legalábbis ott, ahol mások is érintettek.

– Úgy éreztem ez jó ürügy arra, hogy újra lássalak.

– Jake…

– Igen, tudom – mindössze ennyit reagált, és ennyiben hagytam, mert nem tudtam, mit mondhatnék neki. Különösen a néhány nappal ezelőtti, mosdóbeli eset után. Különösen az élvezetes társasága után ezen a reggelen. A gondolattól gúnyos mosolyra húzom a szám. Halálom napjáig tagadni fogom.

A hotel előtt szembe fordulunk egymással. Ötletem sincs, hol lakik, hova mehet, de nem akarom, hogy lássa, besétálok ebbe a hotelbe.

– És aggódtam is érted – teszi hozzá, majd tesz felém egy lépést belépve személyes terembe, megbabonázó tekintetéből valósággal áradt az őszinteség, egyenesen az elhanyagolt pórusaimba. – Otthagytál éjszaka, amikor az út szélén felszedtelek, és annak ellenére, hogy veled dolgozom, rendbe hoztam a kibaszott kezedet, még mindig aggódtam.

Nyelek egy hatalmasat. Figyeli, ahogy mozog a torkom, bárcsak ne érdekelne. Bárcsak ne számítana, hogy aggódik. Hogy nem fogok fennakadni egy szánalmas, előre megjósolt, balsikeres álmon. Hogy a testem nem kelt életre ennek a férfinak a gondolatától.

– Megmondtam már, jól vagyok.

Bólintott, megdörzsölte az állát.

– Tudom. Látom. De ez nem jelenti azt, hogy nem aggódom, vagy hogy nem érdekel. Futsz velem holnap?

Ez az a pillanat, amikor nemet kellene mondanom. Ahol azt kellene mondanom, képtelen vagyok vele futni. A három hét alatt, amióta itt lakom, egyszer sem láttam őt futni reggelente. De csodálkoznék, ha ez mától megváltozna. Hogyan tudnám ezt elkerülni? Elkerülni őt? Egyáltalán akarom?

– Holnap nem tudok.

– Mit csinálsz ma? Szeretnél reggelizni? – kérdezi közelebb lépve hozzám, hogy elkerülje a mellettünk elhaladó futókat. Egy lépést hátrálok, de nincs hova mennem. A kőkerítésnek préselődöm, amely egy hatalmas vízeséstől választ el. A vízcsobogás hangja, a cseppek, ahogy a kövekhez csapódnak, töltik ki a csendet, amely közénk állt.

– Miért vagy ilyen kitartó?

Mindentudó mosolya felragyog az egész arcán, de nem felel.

Sóhajtok, mozgatom a fejemet ide-oda, a nyakizmaimat nyújtom, mielőtt ismét előre néznék. Bárhova, csak rá nem. Nézni őt lehetetlenné teszi, hogy tisztán gondolkodjak. Pokolba, lehetetlenné teszi, hogy lélegezzek. Megpróbálom elkerülni, a pokolba, ki kell jutnom innen. Távol a férfias, verejtékező, pézsmaillatú bőrétől. Teste forróságától és ebből a túl közeli helyzetből, a hatása alól, melyet rám kényszerít.

Utánam nyúl, megragadja a karom, és megállásra kényszerít. Kezemet kirántom a szorításából, de előtte még maga felé fordít. A szeme mindenütt ott van. Felfal a tekintetével, nem hagyhatom figyelmen kívül. Oly módon, hogy vágyjam a kezére a testemen, nem csak a szemére. Amikor az a barna szem végre újból megtalálja az enyémet az intenzitása lehetetlené teszi, hogy bárhova másfelé nézzek.

– Nem játszom veled semmilyen játékot, Napsugár. Igen, vonzódom hozzád. Halottnak kell lennem, hogy ne tegyem. Tudom, néha seggfej vagyok, és hajlom rá, hogy kétértelmű jeleket küldjek. De az igazság az, hogy szeretnélek megismerni. Látni szeretném, hogy ez az őrült kapcsolat hova vezet – elhallgat, és a lehengerlő, aranyos, féloldalas mosolyával tönkre tesz. A kisfiús gödröcskéi lehetővé teszik egy pillanatra, hogy elfelejtsem, milyen veszélyt is jelent a férfi. – Adj egy napot. Egy reggelit. Talán egy motorozást valahova. Ezt követné sok-sok csókolózás. Vacsora. Esetleg naplemente és még több csókolózás.

Fejemet rázom, szememet forgatom mosolyogva, mintha nem akarnám, de Jake már látja, mennyire akarom.

– Ha már itt tartunk, Jake… – kezdem, majd ugyanilyen gyorsan elhallgatok. Miért engednék neki? Ez nem beleegyezés. Annak ellenére, hogy csak egy pillantást vetett rám, a bugyim nedves lett.

– Sohasem fog megtörténni. Soha.

Felhúzza szemöldökét, mintha minden szavamat először hallaná.

– Akkor nem csak én látom így? – Arrogáns seggfej. Vállat von. Önelégülten vigyorog. Kacsint. Elbűvölő rohadék.

– Sohase mondd, hogy soha.

Megrázom a fejem, teljes erőből próbálkozom. Elmondhatom. Nem hisz nekem.

– Kérdezhetek valamit, Napsugár?

– Valószínűleg nem, de akkor is megpróbálod – miért állok még itt? Miért szórakoztatom még mindig? Mert képtelen vagy itt hagyni, kötekedik a cinikus énem.

Kuncog.

– Na, jól van. Csak azt szeretném tudni, miért nem randizunk.

– Nem. Bocsánat, de az a megengedett területen kívül van.

– Vannak tiltott területek?

– Aha.

– De…

– Alapvetően minden a megengedett területen kívül van. Nem szeretek magamról beszélni, és határozottan nem szeretem az emberek kérdéseit. Köszönöm a futást. Szórakoztató volt nézni, ahogy megpróbálsz lépést tartani velem.

Ezzel otthagyom Jake-et. Nem kellene visszanéznem. Nem kellene törődnöm vele, hogy figyeli, ahogy elmegyek. Nem kellene éreznem, hogy vonz. De igen, érzem, hátrafordulok és néz rám. Mosolyog, hogy megfogott. Nagy. Ragyogó. Gyönyörű.

– Olyan vagy, mint én, Napsugár – kiabálja, nem törődve azzal, hogy az emberek bámulnak rá, ahogy elkocognak mellette. – Feje tetejére állítottam a világod, ahogy te is az enyémet. Megőrülsz értem, éppen úgy, ahogy te is értem.

Felnevet, mielőtt megállíthatnám, mert tulajdonképpen azt kiabálja nekem, egyre több a bámészkodó. De a mosolya. Istenem beragyog mindent. Egyáltalán nem zavartatja magát.

– Meg foglak csókolni. Tényleg kurvára hamarosan. És több, mint valószínű, hogy a megérintelek.

Rázom a fejem, beleharapok az ajkamba elrejtve mindent, amit a szavai tesznek velem. A vigyora csak nő.

– Szeretni fogod, esküszöm. Még többért fogsz könyörögni.

Rábámulok, karjaimmal átkarolom magam, próbálom visszafogni a dacos, boldogtalan, pirulós énemet.

– Sohasem történik meg, Jake.

– Meg fog – esküdözik, miközben ragyog a barna szeme. Olyan tökéletes… olyan… minden, amelyről azt hittem, sohasem lehetséges.

– Az első perctől kezdve, ahogy megláttalak, úgy érzem, ha kell, mindent megmozgatok, hogy az enyém legyél. Meg is fogok. Mert van benned valami, amit nem tudok megmagyarázni. Ez csak idő kérdése számunkra, Napsugár. Megkaptam az időt, pontosan ezért most nem adom fel. Végül úgyis győzni fogok.

Pillangók. Fényesen csillogó pillangók. Repdesnek a gyomromban, csapkodnak körülöttem, bennem. Egy másodpercig bámulok rá, kiélvezve ezt az imádni való, „biztonságban vagyok, és sohasem bántanálak”-kisfiússágát, mielőtt eszembe jut, hogy Jake talpig férfi, aki kimondhatatlan dolgokra képes. Mielőtt fejbe vág a valóság.

Ezután megfordulok és elmegyek. Most nem pillantok hátra. Mert hiszek neki. Meg fog hódítani. És mit fogok tenni?