20. Fejezet

20. fejezet

Mia

Fordította: Nicky

Korrektúra: Velia

Amikor Jake úgy reagált a nevemre, mintha méreg lenne a nyelvén, majd gúnyos mosollyal kommentálta, hogy milyen kiváltságos életet éltem, fel kellett volna pofoznom. Mert nem kellene itt lennem vele. Nem kellene ezt csinálnom. Igaza van. Technikailag házas vagyok. Még ha nem is így gondolok magamra.

Próbáltam elválni Niklastól. Csak nem ment túl jól. Tény, hogy szinte az életemmel fizettem érte.

Házasságnak számít, ha a férfi csak a pénzért és a hatalomért veszi el a lányt? Ha csalárd fondorlattal nemzették? Ha a férj fizikailag, szóban és lelkileg bántalmazta a feleségét? Inkább nem gondolok erre.

De a Jake-kel való kapcsolatom más.

Kedvelem őt. Nem, ezt visszavonom, szeretem őt. Szeretem, ahogy a kezem fogja és féltékeny Niklasra. Szeretem a figyelmet, melyet nekem ad. Ahogy rám néz. Senki sem volt még az életemben, aki mellett ezt érzem. Mindig úgy éreztem, hogy mások számára mindössze értékes tárgyalási eszköz vagyok. Kereskedelmi áru, melyet használni lehet.

Tehát nem kellene ezt csinálnom; tudom, és minden bizonnyal Jake is érzi, hogy képtelen vagyok megállni.

Vacsora.

Nem hazudtam, amikor azt mondtam, sohasem voltam igazi randin. Törvényesen négy évig voltam Niklassal. Négy. Rohadt. Év. Négy év kapcsolat nélkül, igazi randi nélkül, mely nem üzleti vacsorákból állt. Egyszer sem vitt el vacsorára, csak úgy… Vagy fogta volna a kezem, csak azért, mert élvezte, hogy megérinthet. Az az ember nem csókolt meg, hacsak nem azt tervezte, hogy megbasz. Jake megtette, mintha nem lenne más választása – csak csókolni. Mintha a csókom lenen a kulcs a józanságához.

Tizennyolc éves koromig Niklasszal titokban voltunk együtt. Titok, melyre áhítoztam. Titok, mely apám rossz bánásmódján és anyám kritikáján átsegített. Niklas bájos volt. De amikor a szüleim meghaltak és feleségül vett… nos… minden megváltozott. Visszatekintve rájöttem, hogy azon a napon, amikor a Foss Industries vezérigazgatója lett, az volt az a nap, amikor abbahagyta, hogy tökéletes férj legyen, és amikor a legrosszabb rémálmaim szörnyetegévé vált.

De van itt egy dolog. Niklas lehet vezérigazgató, kereshet hatalmas mennyiségű pénzt, de a semmiből jött. Kevesebb, mint a semmiből. Az anyja meghalt, amikor újszülött volt, az apja pedig 10 éves korában. A nagynénje röviddel ezután elhozta őt az Egyesült Államokba, Bronx szar környékén éltek egy kis lakásban. A pénz megszállottja lett. Az ilyeneknek sohasem elég.

Niklas nem tekintette magát fizetett embernek. Nem, amikor a világ milliárdosaival volt körülvéve. Itt kerültem a képbe én, mert nem csak anyai ágon, a Ramseyk révén van pénzem, de enyém a Foss Industries és a Fossok gazdagsága is. Viszont a szüleim kikötötték, hogy be kell töltenem a 25. életévemet, mielőtt mindent megörökölnék.

Huszonöt. Most 22 éves vagyok, és mivel házasok vagyunk Niklasszal, ezért ő a legközelebbi hozzátartozóm. Ő örököl utánam, ha meghalok. Ezért tudom, hogy Niklas utánam fog jönni. Ismerem annyira, hogy tudjam, addig nem áll le, amíg meg nem talál, és vissza nem visz. Mert a Ramseyk és Fossok között nagyon sokat érek. Eleget ahhoz, hogy Niklast a legfelső társaságba vagy hatalomba segítse, melyet csak meg akar szerezni.

De ha meghalnék, mielőtt betölteném 25 éves kort… sok szerencsét neki, mert azt gyanítom, búcsút mondhat a millióknak. Éppen ezért a válóper halott nővé tenne engem. Inkább vállalja a kockázatot egy halott feleséggel és öröklési eljárással, minthogy elváljak.

Sohasem tudtam, hogy az eltökéltsége, ahogy birtokol engem, egy pénzügyi cselszövés eredménye, vagy egy sötét, kicsavart érzelemé. És megmondom őszintén, a mai napig fogalmam sincs.

Jake mindenféle ételt rendel. Hagyom. Mosolygok, amikor ezt spanyolul teszi, bár én is folyékonyan beszélem a nyelvet. Tetszik ez a randi. Megpróbál lenyűgözni, és ezt valódinak érzem. Őt nem érdekli, ki vagyok, vagy a szüleim, a családom. Arról mesél nekem, amely érdekli őt. Kérdez és előrehajol minden alkalommal, amikor válaszolok, mintha nem akarna kihagyni egy szót sem abból, ami kijön a számon. Mosolyog, nevet, és megérint, ahányszor csak sikerül neki.

Annyira boldog vagyok ebben a pillanatban, mint amennyire szomorú.

Ez nem tarthat sokáig, igaz? Nem, amikor Niklas Vaughn keres engem.

És ott van még Brent. Hazudtam Jake-nek, amikor azt mondtam, nem szólt semmit sem. Pedig sok dolgot mondott: hogy nem kellene ilyen gyorsan figyelmen kívül hagynom őt. Hogy magamnak csináltam kárt. Őszintén szólva nem törődnék a szövege nagy részével, ha… ha nem azon a hangon mondja, hogy kár. Mintha én is kockáztattam volna valamit azzal, hogy nemet mondtam neki. Mintha pontosan tudta volna, hogy ki voltam, és adtam volna esélyt magamnak a saját megmentésemre rajta keresztül.

Amikor Brent átölelt, majd a fülembe súgta, hogy megtalált, és nem enged el. Ettől elsírtam magam. Mert nem fenyegetést éreztem.

Ez ígéret volt.

Jake és én nem iszunk bort a vacsorához. Szódát és vizet kortyolunk, majd Jake kifizeti a számlát, visszaszállunk a motorra, mely egymillió km/h-s sebességgel keleti irányba száguld, amíg a hegyeket és más településeket elhagyva eljutottunk a Tűz völgybe.

Itt minden meglehetősen üres, talán azért, mert nyár van a sivatagban, de úgy tűnik, Jake tudja az utat, ahogy a parkba megyünk. Van egy megfigyelési terület jobbra, de elkerüli azt, és folytatja az utat.

– Hova megyünk? – kiabálok. Ez az első alkalom, hogy zavartam a beszéddel, mert meg akartuk dönteni a motoros szárazföldi sebességrekordot. Nem hall engem, vagy úgy tesz, mintha süket lenne, hiszen nem válaszol.

Csak egy kicsit tovább vezet kelet felé, majd megállunk az út mellett.

– Itt – mondja, leveszi a porlepte sisakot, majd segít nekem leszállni a motorról. Sétálnom kell, ezért örülök a szünetnek. – Ezek vagyunk mi. – Leveszi rólam is a sisakot, kirázza a hosszú hajam, és megfogja a kezem.

Bámulom a tüzes, vörös sziklákat, a homokkő képződményeket a fehér, a levendula és a lila ragyogó, kontrasztos színeivel. És amikor a lenyugvó nap eléri a hegyeket, csak még jobb… Ó. Nincs szó erre az izzásra, erre a ragyogásra. A nap csodája. Most már értem, miért ez a hely neve, mert ha ezelőtt azt hittem, hogy a sziklák vörösek, akkor most tűzként lángolnak.

Nem tudom levenni róla a szemem, amíg nem érzem Jake ujjait az államon. Megfog, maga felé fordít, és megint megcsókol. Gyors csók, de nem kevésbé szenvedélyes, mint ezelőtt bármelyik.

– Alig kapok levegőt – mondja számnak. – A nap sehol sincs hozzád képest.

Nevetni akarok ezen, tréfát űzni a dolog olcsóságán, de a torkomon akad, amikor meglátom az arckifejezését. A pokolba, érti. A szívem nagy bajban van, és nem tudom, mit csinálhatnék ezzel. Ellentmondásos, szorongó személyiség vagyok. Az agyam azt mondja, meneküljek, rejtőzzek, tűnjek el. De a szívem? Istenem – ennyit mond. Mintha felébredt volna az évek óta tartó hibernálásból, és a most oly rettentően éhes, hogy képtelenség megtagadni bármit is tőle.

Jake megfogja a kezem, és felmászunk néhány bolondos sziklaalakzaton. Hihetetlen, ez a hely az egyik legmágikusabb, ahol valaha jártam. Izzadt és fáradt vagyok, de figyeljük a napot, ahogy a narancssárga tűzlabdává változik az ég alján, és elnyelik azt a helyek, amíg nem marad más az izzásból, mint némi melegség és a fény maradványai. A testünk összesimul, nagyjából úgy, mint amikor figyeltük, ahogy az felkelt; a hegyek mögött a fénynek más formája van – lágyabb, szelídebb, intimebb.

Jake átvezet egy kisebb területre.

– Van egy takaróm – mondja. – Tényleg nem kellene itt lennünk a sötétben, de nem mondok nemet, ha te sem.

– Attól függ, hogy mit csinálunk itt.

–  Pikniket. – Rábámulok, szemtelenül vigyorog, mintha olvasna a gondolataimban. – Romantikus vagyok, ne hagyd, hogy a motor és a tetoválás mást hitessen el veled.

Soha többé.

Leterít egy takarót a sziklára – tökéletes nyugati kilátással. Leültet, aztán ugyanazt teszi: óvón megtart, ahogy fekszünk a meleg sziklán.

– Hagyhatnánk a pikniket? – kérdezem tétován, mert nem akarom tönkretenni ezt a különleges pillanatot, melyet nekünk tervezett. – Kicsit túlcsordultak bennem az élmények.

– Nem ettünk édességet, de ha inkább visszatérnél a civilizációba, azt is megértem.

– Civilizáció? Mint az erkélyeden?

Megfordul, hogy szembe nézzen velem, felemeli a fejét, és annyira vigyorog, hogy látom a fogait a félhomályban. – Igen, mint ott. Boldogan etetlek a szállodában finomságokkal, ha ezt akarod.

– Nem tudom – mondom, ahogy körbenézek a látványos tájon. A csillagok most jönnek fel, és ez a show már teljesen más. – Nagyon tetszik itt.

– Igen?

– Igen.

– Hogy lesz ezután? Itt fekszünk, amíg jó és kellemes, ami már nem tart sokáig, aztán visszatérünk hozzám. Megfőztem a reggelid nagyon király csokiszósszal a fagyin.

– Ez igaz?

– Kétséget kizáróan.

– És mi van, ha a karamellát szeretem?

– A fenébe – nevet, átölel mélyen a szemembe nézve. – Nincs karamellám, de ez nem állíthat meg, megszerzek bármit, amit csak akarsz.

– Tökéletesen hangzik.

És az is.

Kár, hogy ez a tökéletesség véget fog érni.