18. Fejezet

18. fejezet

Mia

Fordította: Nicky

Korrektúra: Velia

Életem leghosszabb zuhanyozása után törülközőbe burkolom a testem, és megszárítom a hajam. Túl hosszú, de nem akarom a nehezen megkeresett pénzem egy hajvágásra költeni. Ez olyasmi, melyet magamnak kell megtennem.

A telefonom az ágy mellett, az éjjeliszekrényen fekszik. Csak internetes kutatásra használom, elgondolkodva felveszem, hogy rákeressek a nevemre, és találok egy üzenetet Jake-től, aki arra kér, hogy vacsorázzak vele, aztán menjünk egy körre, hogy megnézzük a naplementét.

Napkelte és naplemente.

Tényleg el kell hagynom a várost: becsomagolni a kevéske holmimat és elmenni. Azt terveztem, hogy San Franciscóba megyek, szerzek egy hamis útlevelet, és meg sem állok Ausztráliáig. Ez olyan messze van Németországtól vagy Texastól, amennyire csak lehetséges.

Akkor miért bámulom mégis az üzenetet?

Ugyanebből az okból veszek farmert rövidnadrág helyett, mert a hetekig tartó menekülés, rejtőzködés és hazugság kifárasztott. Annyira, hogy a reggeli néhány óra Jake-kel – és a gondolataim úgy elkóborolnak, ahogy nem feltétlenül kellene. Mint mondtam, elképesztő milyen gyorsan felejt az elme és a test.

Nem rándulok össze, amikor Jake megérint, és ez riasztóan rövid idő alatt alakult ki. Azt akarom, hogy megérintsen, megcsókoljon, és persze a kávéját. Azt akarom, hogy minden reggel velem fusson. Akarom a napfelkeltéjét és most akarom a naplementéjét is.

– Ne csináld, Fiona – mondom magamnak. Nem mertem magam nagyon hosszú ideje Fionának hívni. Nem azért, mert elszöktem. Niklas hívott mindig Fionának és a szüleim is. Az egyetlen ember, aki valaha is Fi-nek hívott a szobalányom volt, és csak akkor, ha a szüleim nem hallották. Újra felemeltem Niklas képét, majd rá bámultam. Először a fotóra, aztán magamra.

Jake nem fog megütni. Hogy honnan tudom ezt teljes bizonyossággal?

Talán azért, mert annyira más, mint Niklas volt valaha is. Az a férfi sohasem volt szelíd. Niklas sohasem tartott a karjában, amikor sírtam, vagy csinált nekem reggelit vagy bármit is. A világunk teljes egészében körülötte forgott. Egyik börtönből a másikba mentem, olyan zökkenőmentesen, hogy nem is vettem észre a cselt egészen addig, amíg már nyakig benne nem voltam.

Jake Harris Turner, távol kell maradnod tőlem.

Igen, mennem kell. A hátizsákom a szállodai szobámban hagyom. Elsétálok mindentől, ami az enyém, és szívesen elmegyek Jake-kel egy balzsamos estére. Egy férfi, akinek olyan sok titka lehet, mint nekem. Azt akarja, hogy megismerjem őt, hogy megbízzak benne. Felsóhajtok erre a gondolatra.

Ez nem akadályoz meg abban, hogy megnyomjam a lift gombját. Nem akadályoz meg, hogy udvariasan mosolyogjak más emberekre, akik csatlakoznak hozzám, ahogy az első emeletre érünk, és határozottan nem állít meg, ahogy végigsétálok a kaszinón, elhagyva a hamburgerezőt és az alkoholban tocsogó helyet a nyugati bejáratig, vagy ebben az esetben, kijáratig.

A szívem hevesen kezd dobogni, ahogy meglátom Jake-et: fekete pólóba öltözött, mely körbeöleli az izmokat és tetoválásokat, mintha azok nem kerülhetnének elég közel, valamint fekete csípőfarmert. Két sisak van a lábánál, vállán bőrkabát.

– Azt akarom, hogy bőrt viselj – mondja, ahogy közeledem hozzá. – Túl szép vagy ahhoz, hogy elcsúnyítsd a bőröd egy esésnél.

– Ez gyakran fordul elő veled?

Rám vigyorog, a szeme játékos, ahogy felfal engem.

– Soha, és nem ma este lesz az első.

– A motorok veszélyesek. – Azt hiszem, ma este tele vagyok iróniával.

– Csak, ha nem tudod, hogy kell meglovagolni. Én tudom.

– Nagyon magas vagy – mondom, megdöntöm a fejem, és felnézek rá. Barna szeme olyan meleg és mély, hogy úgy érzem, könnyen elvesznék benne, és sohasem találnék vissza. – És ez tényleg mond valamit, mert 180 centi vagyok, és mégis fölém tornyosulsz. Erős és izmos vagy, rosszfiús tetoválásokkal, sötét hajjal és három napos borostával.

Az ajka megrándul, ahogy megpróbálja elnyomni szórakozott mosolyát. Előremozdul, jobban fölém tornyosulva, mint az előbb, tovább bizonyítva a meglátásom.

– Általában élvezed a nyilvánvaló állításokat, vagy valahová kilyukadsz a különlegesen buta megfigyeléseiddel?

– Ez nevetségesen hangzik, de mindenképpen meg kell kérdeznem, és nincs szükségem arra, hogy megkérdőjelezd a mondandóm.

– Hm. Rendben – mondja nevetve.

– Azt mondtad, nem fogsz bántani.

A tekintete acélos lesz, ahogy a nyugodt testtartása megváltozik egy hajthatatlan villanással.

– Ez a kérdésed? – A hangja olyan, mint a jég. Hideg. Kemény. Éles. De nem hiszem, hogy miattam. Azt hiszem azért, mert megkérdeztem ezt tőle.

– Igen.

– Soha – mélyen a szemembe néz, ez az egyetlen szó véresen nyers és őszinte. Nem ér hozzám, de tudni akarom. Érzem a visszafogottságát, nézem a keze és a lába összerándulását, azt hiszem, talán szeretem őt ezért. Mert megérti, mire van szükségem, még akkor is, amikor küzd azzal, amit ő akar.

Jake jó ember, és sohasem fog bántani.

Látom.

Elhiszem.

Bólintok.

– Oké. Hova megyünk?

– Vacsorázni.

– Hova?

– Keletre.

– Tisztába vagy vele, hogy a nap a nyugaton van.

– Tisztába vagyok – mondja alattomosan vigyorogva –, de az a hely, ahova vinni akarlak, keleten van.

– Oké.

– Igen?

Bárcsak ne lenne olyan hitetlen. Ez átgondolásra késztet a döntésemet illetően.

– Igen. Mi a fene.

– Fene? – a mosolya gödröcskés vigyorrá változik, majd kinyújtja a kezét. – A picsába, te aranyos vagy. Sohasem tudtam ellenállni neked. – A keze a derekam köré fonódik, a nagy, meleg testéhez von, a kezem a mellkasára teszem, hogy megtartsam magam. – Nézz rám – parancsolja.

Automatikusan engedelmeskedem, de nincs fenyegető felhang, így ellazulok. Jake lehajtja a fejét, megcsókol és a karjában tart. Egy, kettő, három csók mielőtt visszahúzódik, és az orrát odadörzsöli az enyémhez.

– Nem bánod meg, ha bízol bennem – egymás levegőjét lélegezzük, mielőtt teljesen elenged.

Máris azt teszem, azt hiszem. Megfogom a karját, hagyom, hogy kivezessen. Meleg van kint. Közel 100 fok, ha még nincs annyi. Bárki, aki azt állítja, hogy a száraz meleg elviselhetőbb, az seggfej. Ez forró, s nem kerülhető el.

– A motoron jobban fogod magad érezni – mondja Jake, ahogy eljutunk a magánparkolóba, aztán észreveszem az autók és motorok sorát: néhány klasszikus, néhány új, mindegyik drága. Egy fekete motorhoz vezet, mely a megfelelő helyeken krómozott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől nem nedvesedem be. Ez a motor a szex megtestesítője – kerekeken. Elég megközelítenie egy nőt ezen, és az habozás nélkül, boldogan felugrik a háta mögé. A férfi, aki vezeti ezt, biztosan nem bánja. Kicsit bosszant, amikor ez velem történik meg.

– Ez egy randi?

– Randi? – ismétli, nem tudva magában tartani a vigyorát, ahogy felhúzza a szemöldökét. – Ez minden bizonnyal egy randi.

– Ejha – eltűnődve felpillantok a garázs cementmennyezetére, elgondolva ezen. – Sohasem hívtak ezelőtt randira. Úgy érzem, több erőfeszítést kellett volna tennem ezért. Több sminket használni és másképp csinálni a hajam. Egy randi. Bolonddá tesz.

– Sohasem hívtak még randira? – hitetlenkedik.

– Olyan igazira, nem. A szerelmi életem inkább álságos volt, mint hagyományos.

Rám bámul a leginkább olyan összezavarodott arckifejezéssel, melyet valaha is láttam bárki arcán.

– Rendben. Hm – nyel hallhatóan, lerázza magáról a kábulatot, és azt mondja: – Nos, azt hiszem, gyönyörűen nézel ki úgy, ahogy vagy. Gyerünk. – Siettet. – Nem akarom kihagyni a naplementét.

Színes tetoválásai a rövid ujjú pólója alá csúsznak, ahogy kétségbeesetten ragaszkodnak a nagy, erős izmaihoz. Gyorsan és könnyedén rácsúszik a motorra, és a kinyújtja felém a kezét.

Tétovázom. Hogyne tenném. De ahogy a sötét szeme találkozik az enyémmel, tudom, hogy nem fordulok vissza. A kezem az övébe csúszik, és a máris a háta mögött ülök a motoron. A karjaim körbeölelik őt, a mellkasom a hátához simul.

Szantálfa tusfürdő, férfi, érzékiség és Jake illata van.

Ez a pillanat minden, amelyre vártam.

Lélegzetelállító.

Veszélyes.

Félelmetes.

Felvillanyozó.

Megváltoztatja az életet.

Különösen ez az utolsó, mert mint mondtam, nem fordulok vissza. Ennél is fontosabb, hogy nem is akarok visszafordulni. És most éppen nem a korábbi életemről beszélek.

– Tedd fel a sisakot – utasít. – Nem megyünk messzire, de a sivatagban való utazáshoz jó lesz.

Elengedem, hogy tegyem, amit mond: felveszem bőrcuccot és a kemény műanyagot, melytől még inkább biztonságban érzem magam, mint egy ilyen életveszélyes járművön lehetne. Elindítja a motort, az felpörög, hangos és annyira erőteljes, hogy a testem vibrál a fejem tetejétől a lábujjamig, aztán elindulunk. A testéhez préselődöm és sikítok, mielőtt visszafoghatnám magam.

Nevet és a derekára szorítja a kezem.

– Foglak, Napsugár.

– Kezedet a motorra, Jake – kiáltok, mire erősebben nevet, mintha vicceltem volna.

Átmegyünk a garázson, amíg ki nem érünk az utcai forgalomba. Minden alkalommal, amikor bármilyen okból megállunk, a keze egyből megtalálja az enyémet, megszorít, gyengéden megsimogat, vagy csak tartja. Nem hiszem, hogy a szívem valaha is vert volna úgy, mint most. Az érintése olyan, amilyet még ezelőtt nem tapasztaltam. Mint a legpuhább homok, és nem tehetsz róla, de belefúrod a lábujjaid, ahogy az óceán hullámai partot érnek, majd visszahúzódnak. Mint a legfinomabb desszert, mely a szádban elolvad, és az ízlelőbimbóid még többért kiáltanak. Mint a hideg szél a forró napon, vagy a nap meleg sugara egy havas hegy tetején.

Úgy tűnik, nem kaphatok belőle eleget.

Örökké tart, míg kijutunk a főutcán, de furcsa módon nem bánom. Élvezem az időt, hogy szégyentelenül megnézhetem az embereket, elrejtve biztonságosan a sisak alatt, és egy olyan ember mellett, akinek nem szabadna elérnie, hogy ennyire biztonságban érezzem magam, mint ahogy teszi. A nők éjszakai szórakozáshoz vannak öltözve. A férfiak nyilvánvaló vággyal figyelik őket. Emberek isznak. Szórakoznak. Mosolyognak és nevetnek. Sétálnak, beszélgetnek, és megbámulnak minden furcsaságot, mellyel találkoznak. Úgy értem, nézzük meg a nőket felékszerezett bikiniben, tollal hátul, mely nem ritkaság. Ez a város látványosság. De a véredbe ivódik, a bőröd alá férkőzik, és hirtelen ott találod magad, ahol álmodban sem gondoltad volna.

Miután kijutottunk a Stripe-ról, az utcák megnyílnak, a szél az arcunkat, testünket csapkodja. Szorosan kapaszkodom, félve, ha elengedem Jake-et, akkor leesem, de annyira mámoros vagyok, hogy nem tudom abbahagyni a mosolygást.

Sík terepre érünk, ahol semmi sincs, és hallom, hogy azt kiabálja:

– Kész vagy?

– Készen mire? – De ha válaszol is, elvész a szélben és az erőteljes motorzúgásban, mert a következő másodpercben szinte repülünk, olyan gyorsan száguldunk. Újra sikoltok, csak ez most képtelenség. Ha azt hittem, hogy szorosan kapaszkodtam ezelőtt, akkor nagyon rosszul tettem. Csak néhány perc, mielőtt lehúzódunk egy olyan helyen, melyet csak bárnak lehet nevezni.

Jake leparkol, leszáll a motorról, mielőtt megtehetném, lesegít engem is, majd megszabadul a sisakjától. Leveszem az enyémet, a hajam a szél és a sisak összezilálta.

– Ne ítélkezz, oké?

Bámulom a piszkos színű épületet, mely nem néz ki túl jól, majd Jake-re pillantok.

– Nem teszem.

– De igen, és nem hibáztatlak érte. De itt csinálják a leghihetetlenebb spanyol tapast, és esküszöm, a belül sokkal jobb állapotban van, mint kívül.

– Tapas? – nevetek, mert ez a hely nem úgy néz ki, mintha tapast csinálnának.

– Bízz bennem.

Megint ez a szó. Bizalom. Lehet, hogy ez a legkevésbé kedvelt szavam a Webster-szótárban.

– Persze. Ki vagyok én, hogy bármilyen kérdést tegyek fel az első hivatalos randimon?

Vicces pillantást vet rám, mielőtt megfogja a kezem és bevezet. Tényleg igaza van. A belső rész teljesen más, mint a külső. Ez… romantikus és menő. A falakon vérvörös bársony és mindenhol különböző képek a festői Spanyolországról. A világítás tompa, de nem sötét, ragyogó kristálycsillárok és gyertyatartók, vörös rózsák az asztalon, mellette gyertyák. Tarka gyöngyös függöny különíti el az ebédlő bejáratát, és minden asztal kicsi, különös és privát.

– Ez tökéletes.