9. Fejezet

9. fejezet

Mia

Fordította: Mary

Korrektúra: Velia

Az arcomra ömlő, ragyogó napsütésre és beszélgető emberi hangokra ébredek, alig ötven méternyire tőlem. Bepánikolok, nem teszek hirtelen mozdulatokat, és hangot sem adok ki addig, amíg elhalkulnak a hangok, ahogyan az emberek távolabb sétálnak a búvóhelyemtől.

Hogy a francba alhattam el így? Bőven túl vagyunk a hajnalon és a medence-részleg életre kel, készülődik az új napra.

Lassan felülök, óvatosan kikémlelek a körülöttem lévő bozóton át, és hálás vagyok, hogy erre a helyre készítettem el magamnak a napozóágyat az alváshoz. Senki sincs körülöttem, de még mindig hallom az embereket, nem is túl messziről. Gyorsan elgurítom az ágyat, sietve csomagolom el a takarót és a párnát, aztán bedugom azokat a hátsó résbe. Úgy döntök, hogy itt hagyom, mert túl sok ember nyüzsög errefelé ahhoz, hogy észrevétlenül tudjam visszatenni azokat.

Lenyúlok, megfogom a hátizsákomat, és zihálni kezdek, amikor meglátom, mi van a tetején.

Egy boríték, takaros betűkkel, Nyiss ki felirattal az elején. Körülnézek, félig-meddig arra számítva, hogy valaki figyel, de nincs itt senki. Még nem nyitom ki. Nincs rá időm. Becsúsztatom a hátizsákomba, és amilyen gyorsan csak tudom, a wellness mosdói felé veszem az irányt anélkül, hogy felhívnám magamra a figyelmet. Két nő van itt, akik egymással beszélgetnek mialatt felveszik a fehér fürdőköpenyeiket, hogy előkészüljenek, bármilyen kezelésen is fognak részt venni.

Egy gyors pillantást vetnek rám, mosolyognak, de egyébként figyelmen kívül hagynak, amint folytatják a beszélgetést. Végighaladok a szekrények mellett, egészen a terem végében lévő a zuhanyzókig, és belépek a legutolsóba, melyet általában használni szoktam. Ez van a legkevésbé szem előtt, és van itt egy kis tároló törölközőkkel feltöltve, továbbá van egy pad is, ahol a cuccokat lehet hagyni. Levetkőzöm, és fénysebességgel letusolok, mielőtt még rövidnadrágot és ujjatlan felsőt húznék. Nem foglalkozok a hajszárítással, miután ma nem dolgozom, így csak gyorsan befonom a hajam, és már kint is vagyok az ajtón, legbelül majdnem sírva a megkönnyebbüléstől, ahogyan belépek a hotel főterébe anélkül, hogy bárki is kérdéseket tenne fel.

Hirtelen elfog a klausztrofóbia ebben a hatalmas épületben, és úgy érzem, mintha milliónyi szempár figyelne. A boríték jöhetett akár Maddoxtól is, de valahogy kétlem. Szerintem valaki megtalált tegnap éjjel, miközben aludtam. Nem ébresztettek fel, és nem vittek el semmit a dolgaimból. Tudom, mivel leellenőriztem. Fürgén elhagyom a hotelt, a hosszú lábaim egyre távolabb visznek, de eközben képtelen vagyok kizárni a gondolatot, hogy figyelnek.

Felfelé tartok a Las Vegas Boulevardon, mielőtt lefordulnék egy mellékutcába, aztán három tömbbel arrébb meg is érkezem a mosodához. Kigugliztam. Még sosem mostam ki a saját ruháimat. Egész életemben egyszer sem. Szobalányom volt e feladatra, és valószínűleg neki is volt valakije erre a munkára. De most komolyan, mégis mennyire lehet bonyolult? A munkásruháim kezdenek kellemetlenül koszosakká válni, és ez igaz a többi ruhámra is. Mindent egyszerre teszek a mosógépbe, mielőtt még ráeszmélnék, hogy a mosószert külön meg kell venni. Veszek egy kis csomaggal a közeli automatából, és a mosógép külsején lévő címke utasítása szerint beteszek egy adagot, aztán elindítom. Egy kávézó is tartozik a helyhez, veszek egy kis kávét és egy muffint, ami több kalóriát tartalmaz, mint amennyi érdekelne, aztán leülök megnézni a borítékot.

Nem tehetek róla, körbenézek, mert képtelen vagyok lerázni az érzést, hogy valaki figyel. A szőr feláll a tarkómon, amióta csak elhagytam a szállodát, de bármikor pillantottam hátra a vállaim fölött, senki sem volt ott.

Niklas megtalált? Ez figyelmeztetés?

Azt mondom magamnak, ha így lenne, akkor nem ülnék itt, a mosodában. Azt gondolom, ha követtek volna, azt tudnám. Nem csak egy érzés lenne. Niklas egyáltalán nem ilyen, azonnal az arcodba mászik. Semmi más, csak nyílt brutalitás.

Kiveszem a borítékot a táskámból, és az ölembe fektetve a címzést tanulmányozom. Nem tudom meghatározni, hogy férfi vagy női kézírás-e, és gondolom, ez szándékos. A boríték le van zárva, így az oldalsó résbe csúsztatom az ujjam, majd feltépem a papírt, amíg ki nem nyílik. Ezek után irányíthatatlanul remegni kezdek. A szám elé kapom a kezem, hogy elfojtsam a mellkasomból kétségbeesetten feltörni készülő zokogást.

A borítékban egy kulcs van a The Turner Grand egyik szobájához, mely történetesen az én szállodám, és mellette egy cetli.

Remegő kezemmel kihajtogatom a cédulát. Mély levegőt veszek, ahogy olvasni kezdem a gépelt szavakat.

A 48108-as szoba a tiéd annyi napra, hétre vagy hónapra, ameddig csak szükséged van rá. Bármit a szoba számlájához írathatsz, amit csak szeretnél, mindezt ingyen. Amikor végleg elhagyod a szobát, csak szólj a recepción.

Aláírás nincs, és az életemre esküszöm, fogalmam sincs arról, ki csinálna valami ilyesmit. Niklas emberei tuti nem. Vagy mégis? Csapda lenne, ahol sarokba tudnak szorítani biztonságiak és kamerák nélkül? Nem tudom. De az ingyenes hotelszoba gondolata túlságosan csábító ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Legalább látnom kell.

Valaki helyet biztosít nekem, ahol élhetek. Ingyen.

Maddox tette volna? Lehet, hogy így próbál beavatkozni anélkül, hogy esélyt adna, hogy visszautasítsam a pénzügyi segítséget? A mellkasomhoz húzom a térdemet, beletemetem az arcom, és csendben sírni kezdek. Az érzelmeim túlcsordultak. Annyira hálás vagyok ennek a titokzatos személynek, de ez érzés hamarosan félelembe fordul. Ha nem Maddox volt, akkor cserébe vajon mit vár tőlem ez az ember, amikor felfedi magát? Vajon pallosként fogja a fejem fölött tartani ezt az egészet, miközben olyan dolgokat követel, melyeket nem akarok, vagy nem tudok megadni? Ebben a világban semmi nincs ingyen. Semmi.

Vajon hogyan lett ilyen az életem?

Egyedül, hajléktalanul, pincérként és csaposként dolgozom hamis névvel, egy olyan ember elől menekülve, akitől rettegek.

A levél hónapokat említ. Azon kívül, hogy ez őrülten nagylelkű, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hónapokig egy szállodai szobában éljek. Túlságosan feltűnő lenne. A valóságban még azt sem tudom, meddig maradhatok ebben a szállodában, ezeken a munkahelyeken. Vagy másik szállodában keresek munkát, vagy el kell költöznöm a következő néhány hétben. Nem kényelmesedhetek el. Sohasem hagyhatok fel az éberségemmel.

Végzek a mosással és a ruhaszárítással, ezért mindent visszateszek a hátizsákba, aztán kilépek a hőségbe. Az augusztusi Las Vegas valószínűleg nem tartozik életem legjobb döntései közé, azonban nem is a legrosszabb; majdhogynem felnevetek a helyzet iróniáján gondolkodva. Vajon hoztam-e valaha is jó döntést? Nem. Ezen még csak gondolkodnom sem kell.

A Stripra merőleges utcát választok, olyan útvonalat követve, mely közelebb visz a hotelhez. Az ujjaim mélyen a rövidnadrágom zsebeimbe nyúlnak, a sima, négyszögletes szobakulcsot szorongatva.

Az edzőcipőm a járdához csapódik, ahogy sietősen a szálloda felé tartok. Túlságosan nyugtalan vagyok, túl kíváncsi, hogy még ezen a ponton is óvatos legyek. Elérem a bejáratot, áthaladok az előcsarnokon, és egyenesen a kaszinó felé tartok. Ezután megállok, körülnézek, de úgy tűnik, minden rendben van. Csak játékosok vannak itt.

Mély levegőt veszek, keresztülsétálok a termen és elhagyok néhány éttermet a liftekig. 48108. Megtalálom a liftet, amely felvisz a folyosómra. A gombra nyomom az ujjam, amíg fel nem fénylik. A szívem olyan hevesen kezd verni, hogy biztos vagyok benne, körülöttem mindenki hallja. Vér dübörög a füleimben, a látásom elhomályosodik, ahogy a mámorító adrenalinlöket és a nyugtalanság átveszi az irányítást.

Pasik egy csoportja közelít fürdőnadrágban és pólóban, nevetve, beszélgetve, miközben a lift ajtaja kinyílik. Ők intenek nekem oda először, mire azonnal a lift hátuljába bújok, a sarokba simulva.

Egyikük hátrafordul, rám mosolyog, és a válla fölött megkérdezi:

– Melyik emeletre, drágám?

Cuki, déli kiejtése van, talán georgiai, ha találgatnom kellene, és a mosolya kellemes. Egy másik életben, ha én is más lennék, talán újra ránéznék.

– A 48.-ra, kérem.

Visszafordul, és megnyomja a gombot a szintemhez. A férfiak kiszállnak a 31. emeleten, és íme, néhány emeleten keresztül a lift csak az enyém. Ettől kissé megkönnyebbülök, de mégsem. A felszínes, jelentéktelen csevegésük lefoglal. Ha csend lenne idebent, fel tudnék robbanni.

Kiszállnak, de a cuki srác még visszafordul.

– Remélem, még találkozunk.

Bólintok, kipréselek egy erőltetett félmosolyt, és az ajtók bezáródnak. Valami zene megy, amelyet csak most veszek észre, a folyamatos mozgolódásom mintha szinkronban lenne vele.

Huszonnyolc másodperccel később az ajtók kinyílnak, és itt vagyok a negyvennyolcadik emeleten. Kilépek, jobbra fordulok, és elérem a központi részt, ahonnan három különböző folyosón keresztül vezet az út. A kezemet a márványasztal hűvös tetejére szorítom, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy lecsillapítsam a légzésem. Tudom, hogy ezeken a helyeken kamerák vannak, tehát nem maradok tovább a szükségesnél. Csak addig, hogy kapjak egy kis levegőt, lelassítsam a szívverésemet, de ez nem működik.

Titokban kicipzárazom a táskám külső zsebét, és a kezem a rugóskésem köré fonódik. Egy rugóskés. Nem tudom megállítani a feltörő gúnyos, ironikus gondolataimat, ahogy az egyetlen fegyveremre gondolok. Az apámnak puskái és pisztolyai voltak mindenhol az egész házban, és nekem ez az egyetlen fegyverem, amellyel megvédhetem magam. Mintha lenne bármi esélyem is, ha Niklas várna rám az ajtó túlsó oldalán.

Maddoxnak igaza volt, szereznem kell egy pisztolyt.

Megkerülöm az asztalt, és sebesen elindulok a hosszú folyosón. A szoba a legvégén van, éppen a lépcső mellett. Istenem az, hogy erre gondolok, igazi mosolyt csal az arcomra. Az ujjaimat a 48108-as táblára szorítom, majd kézbe veszem a kulcsot. Olyan halkan nyitom ki a kés pengéjét, amennyire csak tudom, aztán körbenézek a folyosón, megbizonyosodva arról, hogy egyedül vagyok, életem legmélyebb levegőjét veszem, aztán az ajtókilincs feletti résbe csúsztatom a kártyát.

Félig-meddig arra számítok, hogy vörös fény villan majd a zöld helyett, vagy kicsapódik az ajtó, mielőtt Niklas berángatna. Azonban egyik sem történik meg. Hihetetlenül hangosan kattan az ajtó, ahogyan a zárrendszer működésbe lép, aztán elfordítom a kilincset, és kinyitom az ajtót. Ez minden, amit csinálok. Csak állok ott, kezemmel a nehéz ajtót támasztva, felmérve a tágas helyet, mely a kinézetéből ítélve több, mint egy szoba. Ez egy lakosztály, legalábbis azt hiszem, és ha kibaszottul nem dermedtem volna le ennyire, akkor felnevetnék.

Nem hellózom, nem kiabálok, hogy van-e itt valaki. Ezt a szarságot a horrorfilmek szőkéi csinálják. Lehet, hogy természetes szőke vagyok, és hoztam néhány borzasztó döntést életem során, de nem vagyok idióta. Ehelyett várok és hallgatózom, aztán – miután biztos leszek benne, hogy a légkondi zúgásán kívül semmi mást nem hallok – belépek, és hagyom, hogy az ajtó olyan óvatosan csukódjon be mögöttem, amennyire csak lehetséges.

Csend. Az istenit, ez tényleg egy lakosztály.

Balra tőlem egy zuhanyzó van, ezért ezt nézem meg először. Üres. Kinyitom a szekrényt az ajtónál. Üres, vállfákkal, két fürdőköpennyel és papucsokkal. A nappali következik. Terjedelmes, és hála az égnek, nagyon nyitott. Sötétarany és téglavörös kanapék, s hasonló mintájú székek egészítik ki az ülőgarnitúrát tőlem balra. A jobb oldalon egy kis konyha, két minihűtővel, egy mikró és a mosogató. A kis ebédlőasztalon óriási kosár, teli válogatott dolgokkal, amelyeket egyelőre még nem nézhetek meg.

Kint becsapódik egy ajtó, és ijedtemben legalább tíz láb magasra ugrom fel, a késemet a magasba tartom, a zárt ajtót bámulva. Lélegezz. Minden rendben. Azt hiszem, inkább hányni fogok.

Körbefordulok, és a padlótól a plafonig érő ablakok sora köszönt, melyek a stripe-ra és a mögötte elterülő hegyekre néznek. Ez a lakosztály minimum 500 dollár egy éjszakára, de valószínűleg még ennél is több. Ám a levél szerint hónapokig maradhatok itt.

Mi a franc folyik itt? Azt hittem, hogy egy olyan szobát kapok, amelyből tizenkettő egy tucat, kis ággyal a végében és garázsra néző ablakkal. Nem pedig egy lakosztályt majdnem a legfelső emeleten, méghozzá egymillió dolláros kilátással.

Körbeforgok, de senki sincs, aki üdvözölne.

A háló. Ó, te jó ég, a szívem. Kétségbeesetten szeretném a mellkasomhoz kapni a kezem, de ébernek kell maradnom. Ismerve saját magam ez azzal végződne, hogy leszúrom saját magam. Lassacskán körbe ólálkodom, amíg elérem a hálószobát. A hátsó részben van, távolabb a lakosztály fő részétől, kevésbé látható helyen.

Lekuporodom, elhagyom a hosszú asztalt, mely komóddá alakítható, és még mielőtt észbe kaphatnék, már egy hatalmas, királyi méretű hálóban vagyok ugyanolyan lenyűgöző kilátással, mint a lakosztály többi részében. Még több részlet a városból, még több hegy körülöttem. De senki sem vár rám, hogy előugorva meggyilkoljon, vagy ami még rosszabb, magával hurcoljon.

A fürdőszoba a bal oldalon található, a nyitott ajtón keresztül egy masszív kádra látok rá, amely mellett egy még nagyobb, olasz stílusú zuhanyzó terpeszkedik. Két mosdó és jóval több hely a pulton, mint amelyre egyetlen nőnek szüksége lenne. Kitör belőlem a zokogás, csukló, hüppögő, nagy, ronda krokodilkönnyekkel. Ez az egész egyszerűen túl sok. Ekkor veszem észre a cetlit az ágyon.

Most, hogy megbizonyosodtam róla, hogy senki sem rejtőzködik idebent, összecsukom a késemet, odalépek és felemelem. Ezt is gépelték, amely a végtelenségig frusztráló.

Remélem, tetszik a szobád. – Szoba? – horkantok fel. A tiéd. A konyhában lévő kosár olyan dolgokkal van megtöltve, amelyeket remélhetőleg élvezni fogsz. Nyugodtan rendelj a szobaszervíztől. Használd a wellness-részleget, vagy ugorj be a kozmetikába. Bármit, amit csak szeretnél, csak írasd a szoba számlájára, mindezt kérdések és megkötések nélkül. Sohasem kell újra a szabad ég alatt éjszakáznod.

Zokogva térdre esem, hiszen azóta akarnak óriási cseppekben kicsordulni a könnyeim, amióta kiléptem a lift ajtaján. Fogalmam sincs róla, mit kezdjek ezzel az egésszel, ahogyan arról sem, hogy ki a jótevőm. Akárki is, egészen biztosan tudja, hogy kint aludtam. Bárki legyen is, nyilvánvalóan gazdag. Jelen pillanatban, bár nem tudom, kinek köszönhetem mindezt, de ez az ember lett a hősöm, még akkor is, ha később valószínűleg a rémálmommá válik.

Mindez a fényűzés és a hamis biztonságérzet előbb-utóbb biztosan összeomlik, de ebben a pillanatban csak az enyém, hogy kiélvezzem. Visszaszaladok a bejárati ajtóhoz, és kinézek a kukucskálón. Amikor már biztos vagyok benne, hogy senki sincs ott, jól bezárom az ajtót, aztán az ajtóhoz húzok egy széket a nappaliból, és nekitámasztom, mert a filmekben is ezt szokták csinálni.

Ezek után odalépek a kosárhoz, amely tele van drága süteményekkel, márkás csokoládéval, különböző magvakkal, gyümölccsel, sajttal és még egy csomó mindennel. Van egy márkás pezsgő is, jéggel teli vödörbe dugva mellette pohárral, inkább kettővel. Bárki is rendezte ezt így a számomra, igazán körültekintően járt el. Találok még egy levélkét.

Adtam egy esélyt ennek a kosárnak. Remélem, megfelel az ízlésednek. A bal oldali hűtő fel van töltve étellel, de ha ezeket nem szereted, akkor csak szólj le telefonon, és a szobalányok feltöltik bármivel, ami neked tetszik. A jobb oldali hűtő a minibár. Vegyél, amit csak szeretnél.

Az elkövetkezendő hat órában még nem kell dolgoznom. Elkapok egy csomag mogyorót, egy darab sajtot, egy almát és egy üveg vizet aztán elindulok az új fürdőkádam felé. Bele fogok merülni a vízbe, amíg ki nem bogozom, mit jelenthet ez az egész, és mindeközben megpróbálok nem gondolni arra az emberre, akinek mindezt köszönhetem.